Talán meglepő ötlet, hogy egy pszichológussal beszélgetek a toleranciáról – aminek épp ma van a világnapja -, és a hiánya egyre komolyabb társadalmi problémaként jelentkezik. De amikor belépek az otthonába, azonnal tudom, jó helyen járok. Az ablakpárkányon cirmos macska nyitja rám álmosan a szemét, egy vizsla és egy menhelyi lelenc ugrál körülöttem, és még a keletiesen karcsú, fekete cica is előkerül, mire végzünk a beszélgetéssel, ami azonban mégsem indul jól. C. Molnár Emma pesszimista, szerinte a baj akkor kezdődik, amikor valaminek hivatalosan is oda szentelnek egy napot: legyen az anyaság, nők vagy épp a tolerancia… A Nő ezer arca nevű, képesség és kapcsolatfejlesztő központ vezetője azonban épp ezért hajlandó elgondolkodni az egyén felelősségéről ez utóbbival kapcsolatban.
Fotó: RTL Klub/Sajtóklub/Bársony Bence
„A tolerancia igazából nem is türelmet jelent, hanem a másik elviselését, vagy adott esetben akár a támogatását is – tisztázza mindjárt az elején. – Kilépteti az embert önmaga zárt világából, amelyben eredendően minden úgy létezik, ahogyan ő maga látja, és mindennek úgy kellene lennie, ahogyan ő gondolja. Ez egy megismerési folyamat: ráébredni arra, hogy van egy, a tudatunktól függetlenül létező valóság, amiből annyi az egyéné, amennyit felfedez, megismer belőle. De csak annyi lesz az övé.”
Különbözöm, tehát vagyok
A szülők, különösen az anyák egyik nagy traumája, amikor a gyermek elkezd leválni, és próbálgatja, tanulgatja a határait. Talán innen ered minden probléma? Amikor a hároméves már minden mást akar, csak azt nem, amit anya? A szakember elárulja, amikor az szülő felkínálja vacsorára a virslit, és a csemete rávágja, hogy „virslit nem”, akkor valójában nem a felvágottal van probléma: „Ez tulajdonképpen csapda, arról szól, hogy nem akarom azt, amit te akarsz. Azt akarom, ami az én fejemben van, de még jóformán azt sem tudja, hogy az ő kis kobakjában mi rejtezik. Egy biztos: a másik akarata, a másik gondolata, a másik igénye nem kell. Hiszen az ember azt nem tudja megmondani, kicsoda, csak az a biztos számára: én nem te vagyok, és nem is ti, nem is azok vagy ők vagyok.”
Fotó: RTL Klub/Sajtóklub/Bársony Bence
Beszélgetésünk keretéül Freud kortársa, a bécsi filozófus Martin Buber gondolatait javasolja, melyeket Én és te című esszéjében fejtett ki. Szerinte az ember nyomorúsága az, hogy szeretne én-te viszonyban lenni, de valójában képtelen erre, mert görcsösen azt szeretné, hogy a másik olyan legyen mint ő, azaz minden paraméterében ismerős, amivel azonban én-én viszonyra törekszik. Ez azonban kétségessé teszi, hogy ténylegesen vagyok-e én, vagy felszívódtam a másikban – ami persze a pubertás idején bájos, amikor rácsodálkozunk egymásra, hogy ugyanazért a színészért, könyvért, sportért rajongunk, de felnőve ez nem lehet célunk. „A tolerancia napja pontosan arról szól, hogy legyen bennünk annyi méltóság, hogy élhető életet éljünk – jelenti ki C. Molnár Emma. – A másiknak nem kell pont olyannak lennie, mint én vagyok.”
Nem kell azonnal világégésre, népcsoportok, vallási felekezetek harcaira gondolnunk, elég, ha csak a szűkebb környezetünkben nézünk szét, bonyolult családi viszonyaink is elbírnának egy kis újragondolást: „Nem véletlen, hogy a családot a legmodernebb definíciója már réges-régen nem vér szerinti kötelékek szerint, és nem is a gazdasági rendszerként határozza meg – ingatja fejét. – Ma azt állítjuk, a család egymással folyamatosan, kielégítő kommunikációban lévő emberek csoportját jelenti. Így nyer értelmet például a patchwork família: az ebben élő felnőttek mérhetetlenül különböznek, talán el is válnak egymástól, de azért, hogy a hozzájuk kapcsolódó gyerekeket biztonságban neveljék, képesek a célt teljesíteni.”
Nem gyermekmese
Ahogy szövi a szót a könnyű füstfelhő mögött, a filozófia földjéről a mesék világába érkezünk, hinné a felületes szemlélő, pedig dehogy! Tapodtat sem mozdultunk: „Mindenkinek ajánlanám a Hupikék törpikék című mesét – jelenti ki kihívó mosollyal –, amit én lelkesen nézek, mert több, mint gyermekmese. Bár a kicsik nyelvén íródott, hihetetlenül mély filozófiai tartalma van: Aprajafalván mindenkire szükség van: a hiúra, a süteménysütőre, az okoskára. A közösség nem előállítja, egyszerűen csak támogatja és hagyja a közösség érdekében, hogy legyenek olyanok, akik kertészkednek, varrnak, de még a lusták is kellenek. És ott van a bölcs öreg Törpapa, aki segít eligazodni, hogy nem kell megváltoztatni senkit. Az emberiség is olyan, mint a törpikék, mindenkire szükség van.”
Talán még Hókuszpókra is – szkeptikus vagyok, de megnyugtat: „Nem csak segítenek neki, de szeretik – Törpilla kifejezetten rajong érte –, mert ennek a világnak, amelyben élnek, tartozéka ő is, szegény, akinek csak egy macskája van. Hiszen az anyukája se szereti, a többi varázsló sem állhatja, ezért mérhetetlenül sajnálják, mert látják, a lehető legrosszabb, ami egy emberrel történhet, ha elszigetelődik. Ha az ilyen izolált embereket nem kezeljük ellenségként, hanem segítünk nekik, akkor legalább időlegesen átélhetik, hogy nincsenek egyedül. A tolerancia erről szólna: az emberiség minden tagja érezze, van helye…” Még mielőtt bármi ellenvetést kerülne elő, szemügyre veszi az érem másik oldalát is: „De azt nem tudom, hogy szükség van-e gyilkosokra, rablókra, rosszindulatúakra, gonoszokra…”
Legyen, aki megeszi a húslevest
Míg a születésünk és halálunk közügy, hisz közhírré teszik, és sok szempontból független tőlünk, addig a kettő között lényegében magányosan kell boldogulnunk, árulja el a pszichológus. „Tulajdonképpen minden fejlődés; a csecsemőkortól az élet végpontjáig megtett út, attól lesz érdekes, hogy az, aki azt járja, mennyire kíváncsi. Kíváncsi-e a saját képességeire, izgatja-e, mit lehet kihozni belőle. Mihelyt a kíváncsiság megvan, abban a pillanatban adott a bátorság is ahhoz, hogy mozduljon. Már lehet azonban látni, hogyan lép be az előítélet – sóhajtja –, például van, aki szeret zenét hallgatni, de azt mondja, a komolyzene nem érdekli, mert idegesíti. Bezárult önmagába, és abban a pillanatban, amikor ez bekövetkezik, az én és te viszony helyett beáll az én-az viszony. Ellenség lett, amit már nyugodtan elutasíthat, mintegy fölmentve magát az érdeklődés kötelme alól. Azt gondolom: rengeteg ilyen „kíváncsiság alóli fölmentés” és előítélet halmozódik fel az emberben az évek során. Erre egyetlen egy orvosság létezik: Ne lásd ellenségnek csak azért, mert nem érdekel, és ha már nem vagy rá kíváncsi, legalább ne bántsd!”
Fotó: Shutterstock
Adja magát a kérdés, ami sokféle pszichológiai és pszichologizáló forrásból – önsegítő könyvek garmadájából, tréningek, kurzusok, előadások özönéből – árad felénk: Vajon a világ bajára nem az-e a flastrom, hogy szeressük önmagunkat, és ezáltal keblünkre ölelhetünk mindenkit? Az aktív-analitikus pszichoterápiával foglalkozó szakember óvatosságra int: „Nekem nem teszik ez a gondolat, én nem vagyok ennyire pszichológus – jelenti ki C. Molnár. – Azt gondolom, az embernek igenis legyenek kétségei önmagával szemben. Ha valaki magát szereti, az narcizmus. Ha „csak” jóban van magával, akkor tudja, tévedhet, hibázhat is, majd tanul belőle. Legyenek körülöttünk olyan emberek, akik hitelesen tudják tükrözni azt, amit teszünk. Legyen az a legfőbb jó, ha, annak, amit az egyén tesz, vannak haszonélvezői. Jó húslevest is csak akkor érdemes főzni, ha van, aki megeszi, és elmondja, hogy remek. Ez a siker, különben semmi értelme. Jóban kell lenni másokkal is, mert ha mindenki mást elutasítunk, akkor azzal az önszeretet káros állapotába, sőt elszigeteltségbe kerülhetünk, ahogy szegény Hókuszpók.”
