Az utóbbi időben divatba jöttek a jeles napokhoz tartozó tiritarka ünnepi rendezvények, zenés-táncos mulatságok, tivornyák, pénzköltés, miegymás. Gondoljunk csak az erősen kétséges magyar vonatkozással bíró Valentin-napra vagy a Halloweenre.
Ma ugyebár Márton napja van. (Isten éltesse a keresztnév büszke viselőit!) Ez az a nap, amikor a magyarok az éves libahúsfogyasztásuk jelentős százalékát letudják. De vajon miért lett november 11-e a hosszúnyakú szárnyasok tányéron végződésének időpontja? És ki is az a bizonyos Márton?
Sárgacsőrű árulók
Történetünk főszereplője Szent Márton, aki a Római Birodalom Pannónia tartományában látta meg a napvilágot 316-ban (de az is lehet, hogy 317-ben, pontos adat nincs, szemtanút meg sajnos nem találtunk), egy nagy tiszteletnek örvendő elöljáró fiaként. Az ifjú Márton a franciaországi Amiens-ben teljesített katonai szolgálatot, amikor a sors útjába sodort egy nyomorult, didergő koldust. Nemeslelkű emberünk megsajnálta a szerencsétlen párát és megosztotta vele meleg köpönyegét. És jó tett helyébe jót várj: aznap éjjel Márton álmot látott, melyben maga Jézus jelent meg személyesen, mégpedig koldus alakjában. Az Úr érkezése olyannyira hatásos volt, hogy emberünk nyomban úgy határozott, kilép a hadseregből, és Isten szolgálatába szegődik. Attól fogva misszionáriusként tevékenykedett, és Amelie Poulaint megszégyenítő buzgalommal munkálkodott az elesettek megsegítésén. Jótetteire felfigyelt a főnökség is, és elhatározták, hogy püspökké szentelik. A szerény Márton azonban nagy zavarában elbújt az utána kutató küldöttek elől, mégpedig – és most jön a lényeg – a ludak óljába. A méltatlankodó jószágok azonban éktelen gágogással és szárnycsapkodással fogadták a betolakodót, elárulva ezzel hősünk rejtekhelyét. Így aztán, hála a lármás madárhadnak, Mártonból végül püspök lett.
De hogy kerültek a libák a tányérra?
Most, hogy már tudjuk, mi az összekötő kapocs Márton és a ludak között, lerántjuk a leplet arról is, miért végzik tepsiben ludak milliói november 11. napján. Ennek magyarázata már sokkal kevésbé magasztos, mint az előbbi sztori. Arról van szó ugyanis, hogy a régi időkben Szent Márton napja jelentette a mezőgazdasági év végét, amikor befejezték a parasztok a földeken végzett munkát, elkészült az újbor, és a cselédek megkapták méltó jutalmukat, mégpedig (jogos illetményükön kívül) egy gusztusosra hízott liba formájában. Ez azért is kézenfekvő megoldás volt, mert ősz végére hatalmasra duzzadt a libaállomány, és a téli fagyok előtt nem ártott racionalizálni az állatok létszámát. Erre pedig mi sem lehetett volna jobb megoldás, mint egy kiadós eszem-iszom. Annál is inkább, mivel a keresztény kultúrkörben Márton napja a negyvennapos adventi böjtöt megelőző utolsó alkalom, amikor még megengedett a lakomázás és a korhelykedés. Ha pedig valamibe belefog az ember, akkor legyen alapos: vásárok, táncmulatság, dínom-dánom kíséretében búcsúztatták a népek a szezont. És ez az a momentum, ami reneszánszát éli napjainkban is. Wellness-szállodák, éttermek garmadája, sőt, múzeumok is várják ilyenkor a gasztronómia és a hagyományőrzés elkötelezett híveit. Hogy a hétvégén e jeles hagyománynak hol hódolhatnak az érdeklődők, arról bővebb információt itt találnak. Igaz, mindennek ma már jóval kevesebb köze van a szezonális mezőgazdasági munkákhoz, és sokkal több a piacgazdaság törvényeihez, de a magunk részéről mindenképp üdvözlendőnek tartjuk, az ilyen jellegű kapcsolatépítést múlt és jelen között.
