Mentem az utcán, hallottam az embereket beszélgetni, és arra gondoltam, azért is jó dolog egy gyerek, mert az ember nem gondol folyton a pénzre.
De tényleg, ahogy egyre nőnek a gyerekek, újabb és újabb feladatok elé állítják a szüleiket. Eleinte a csecsemők csak technikai feladatokat adnak: ki kell bírni a kevés alvást, dajkálni kell, tisztába tenni, öltöztetni, fürdetni – a baba alig reagál, kevés vizet zavar. Aztán lassan tágul a feladatkör és már érzelmileg is egyre többet kívánnak a kicsik. Elérkezünk a rohangálós szakaszba, esti mesét kezdenek követelni, és 2-3 év után elkezdik eljátszani a játszmáikat, amikre reagálni kell, el kell kezdeni nem csak kiszolgálni az érdekeiket, hanem elfogadni korlátozásukat is. Az addig mindent megkapó gyereknek lassan meg kell tanulnia fegyelmeznie az akaratát, a vágyait, a viselkedését, vagyis magát.
Ezt a szülő megpróbálhatja uralmi eszközökkel elérni: márpedig nem, márpedig ez lesz, mert én azt mondom. Megpróbálhatja csellel, kérleléssel, fenyegetéssel. Valahogyan meg kell oldania a dolgot, mert ha nem, a gyerek tönkreteszi a mindennapokat, a magánéletét. Az pedig senkinek nem jó, legfőképp a gyereknek nem,
Ez eddig oké, volt is erről már szó. Ami új, az az ebben a feladatban és periódusban rejlő lehetőség: sok szülő talán most érkezik el oda először, hogy kialakítsa magánban azt a felsőbbrendű ént, aki nemet mond, ha kell, aki kialakítja a játékszabályokat, alkudozik, kér, követel, segít. Sok ember szülőként tanulja meg először, hogy is kell felnőttnek lenni.
Ez persze nem jelenti azt, hogy innentől a szülő karót nyelt nyárspolgár, aki mindent felülről-kívülről figyel, mint egy istenség, és nincs több fogócska, birkózás, csikizés. Azt viszont igen, hogy keletkezik egy újabb énünk, egy újabb maszk, amit az élet más területein is felvehetünk, ha kell.
