A nagymama kivételes családi pozícióban áll, általában az unokák legfőbb patrónája, és általában mindenkiben él egy ilyen örző-védő nénifigura, aki ősz hajával áll a vártán, ha kell lekváros süteményt tol a szeme fénye szájába (ha nem kell akkor is), ha kell négykézlábra ereszkedve ügeti körbe a nappalit, ha kell popsitörlővel a kezében szorgoskodik, focizik, katonai rohamra indul, érző húrokat penget, becéz, ölelésével megfojt, orrot töröl, etet és etet és etet és itat.
Főleg a vendégek előtt.
Aztán vannak nagymamák, akik tán tudnának is ilyenek lenni, de nem így tesznek. Kijelentik, hogy ők nem főállású babyszitterek, úgyhogy a gyerekeket nem lehet automatikusan rájuk lőcsölni (amire a szülők egyébként felettébb hajlamosak lennének). Érezhetően jobban szeretik az egyiket vagy a másikat. Türelmetlenek. Megúszósak. Fáradtak és kiégettek. Nem jut eszükbe semmi ebédre. Nem viselkednek a képzeletbeli nagymamához hasonlóan.
Ami fáj, de így van jól.
Napjaink kicsit lehasznált, lestrapált nagyszülői ugyanúgy lelkiismeret-furdalást okoznak maguknak, ha visszautasítanak egy kérést az unokákkal kapcsolatban, hogy inkább elvállalják. A szülők pedig előszeretettel használják ki a nagyszülőket (mert ugye nemcsak a szülői, a nagyszülői elvárások is magasak tudnak lenni mind belső, mind társadalmi nyomásra). Pedig elsősorban nem széthajtani, amortizálni kellene őket, hanem óvni, becsülni, hogy minál tovább unokájuk/unokáik mellett lehessenek – és persze segítsék a szülőket is.
A mesebeli nagyinak sosincs csontritkulása.
