A közelmúltban óriási, kisebb denevér méretû lepke felbukkanása okozott riadalmat a délnyugati országrészben, de hallani az õshonos „hétpettyest” kiszorító harlekinkaticáról és súlyos pénzekrõl, amit természetvédõk és önkormányzatok a gyalogakác irtására kénytelenek fordítani. Õk az úgynevezett özönfajok, amelyek szinte szó szerint úgy „viselkednek” az õshonosakkal szemben, mint modern lõfegyvereikkel, behurcolt betegségeikkel és mérhetetlen kapzsiságukkal az európai hódítók az Újvilágban. Persze esetünkben tudatosságról nem beszélhetünk…
tudományos háttér
Cikkünk tudományos hátterét a Vidékfejlesztési Minisztérium Környezetügyért Felelõs Államtitkárságának feltett kérdéseinkre kapott válasz adja. Köszönet érte az államtitkárság munkatársainak. Az egzakt kategóriába nem sorolható átkötések, megjegyzések a szerzõt terhelik és a minisztérium sarkos, szálkás, írásbeli válaszainak feloldását szolgálják.
Miért õk gyõznek?
Fordítsuk tudományosabbra a szót: özönfaj alatt azon fajokat értjük, amelyek természetes elõfordulási helyükön kívül kerülve képesek adott területen megtelepedni és teret hódítani, veszélyeztetve ezáltal az õshonos életközösségek ökológiai egyensúlyát. Mindehhez persze az ember tudatos, vagy véletlen közremûködésére van szükség, fõleg a napjainkban oly intenzív nemzetközi közlekedés és kereskedelem útján. Elég néhány magnak „elrejtõznie” a kisvárosnyi konténerszállító hajókon, vagy néhány felelõtlen hobbiállattartónak szabadon engednie egzotikus kedvencét: ha a környezeti körülmények megfelelõk, az adott faj máris olyan területen kezdhet új életet, ahova természetes úton nem, vagy csak fatális véletlenek során kerülhetett volna el.
Adódik persze a kérdés, hogy a betolakodók miért erõsebbek vagy jobbak, mint a hazaiak olyannyira, hogy kipusztulással fenyegetik a velük konkuráló õshonos fajokat? Természetesen sem nem jobbak, sem nem erõsebbek, hanem szerencsések. És nem is mindegyik. A többség nem találja meg számítását az új környezetben és a konténerek közül kibújva, a hajók ballaszttartályait elhagyva, egykori gazdája által a mezõn, a patakban elengedve el is pusztul. Ám sokuk életben maradását és szaporodását nem korlátozzák az élettelen környezet tényezõi, és az õshonos fajokkal szemben azért jutnak elõnyhöz, mert új helyükön nincsenek természetes ellenségeik vagy kórokozóik, amelyek a populációikat természetes úton szabályoznák.
Fehérakác (fotó: Pellinger Attila)
Emellett elmondhatjuk, hogy az özönfajok általában tágtûrésûek, gyakran magas szaporodási rátával rendelkeznek, ezért hamar benépesítik a rendelkezésre álló területet. Például az idegenhonos özönnövények magjai általában könnyen kicsíráznak, a fiatal egyed gyorsan fejlõdik, sokáig virágzik, sok magot érlel, a magok sokáig megõrzik csírázóképességüket, illetve e növények könnyen szaporodnak ivartalanul (vegetatív úton) is. Bizonyos esetekben ezek a növények olyan anyagot termelnek, melyek más növényfajok egyedeinek csírázását vagy fejlõdését akadályozzák. Sokszor azonban csupán a gyorsabb fejlõdésükkel kerekednek felül õshonos társaikon, melyek alulmaradnak a fényért, vízért és tápanyagokért folyó versengésben.
Mindig az ember a hibás
Nem árt most már azt sem meghatározni, hogy mit is értünk az õshonos kifejezés alatt, hiszen egy idõ után minden jövevény logikusan hazaivá válik. Ám a definíció szerint ez lehetetlen: az északi mérsékelt övben õshonosnak tekintjük azokat a fajokat, amelyek az utolsó jégkorszakot átvészelték vagy azt követõen az ember – közvetlen vagy közvetett – közremûködése nélkül telepedtek meg és a mai napig folyamatosan fennmaradtak természetes állományaik. Igen ám, de közbejött az ember, amely válogatás nélkül, akár még „felfedezésük” elõtt képes fajokat kiirtani a föld színérõl. Ezért õshonosnak tekinthetõ az a faj is, amelynek kipusztulása adott területen bizonyíthatóan emberi hatásra következett be. Ha mindezt megfordítjuk: azok a fajok, amelyekrõl tudjuk, hogy hazánkba bizonyítottan mesterségesen, emberi beavatkozással kerültek, nem válhatnak õshonossá, megmaradnak úgynevezett idegenhonos fajnak.
A kellõ kitartással és töretlen életerõvel rendelkezõ bevándorlók idõvel kissé jobban csengõ, ám semmivel sem szeretetre méltóbb kategóriába kerülhetnek. Megtelepedettnek nevezünk ugyanis egy idegenhonos fajt, ha bekerülését követõen új környezetéhez, az adott terület környezeti feltételeihez alkalmazkodott, és folyamatos szaporodásra képes, önfenntartó állománnyal bír. Ám attól, hogy a fajt megtelepedettnek tekintjük, még nem válik õshonossá és lehet káros hatása a hazai élõlényközösségekre. Ha már eléggé megijedtünk a jövevények flóránkat és faunánkat veszélyeztetõ hadától, nézzük, kikkel is állunk szemben. Meglepõ, de sok barátként számon tartott élõlényrõl derül ki sötét múltja. A természetes növény- és állatvilágra veszélyt jelentõ fajok listáján szerepel például a bálványfa, a gyalog- és a fehérakác, a harlekinkatica, a nyestkutya, a törpeharcsa, az afrikai harcsa, a dámszarvas és a muflon (a teljes listát ide kattintva olvashatja). És ellenségként a saját házába mindegyiket az ember hurcolta be véletlenül, vagy pillanatnyi haszon érdekében.
Van, akit befogadunk
Miután befejeztük az önostorozást, tiszteletre méltó emberi szokás szerint próbáljuk meg másra kenni a felelõsség legalább részben. Bûnbakként a klímaváltozás jöhet még szóba, amelynek gyilkos mértéke ugyan sokak véleménye szerint az emberi tevékenység eredménye, de mégis természetes, vagyis tõlünk függetlenül is létezõ és földtörténeti idõvel mérve gyakori jelenség. Léteznek ugyanis olyan fajok, amelyek számára a jelenlegi vagy korábbi környezet limitáló tényezõket is jelent vagy jelentett: a változó klíma ezek elõtt új élõhelyeket nyit meg. A klímaváltozás hatásaiként tartják számon azt, hogy egyes szubtrópusi vagy mediterrán fajok populációinak elterjedési területe egyre északabbra tolódik. Ilyen például a Dél-Európában széleskörûen elterjedt déli ostorfa, amely Magyarországon egyelõre még csak a Mecsek és a budai Várhegy déli lejtõin telepedett meg. A faj szélesebb elterjedését egyelõre a fiatal egyedek fagyérzékenysége korlátozza.
Idegenek uralma Soltszentimrén: bálványfa, mögötte selyemkóró, a háttérben gyalogakác. Fotó: dr. Trájer Attila
Másik példa erre a mandulapalka, ami a közelmúltban bukkant fel meg hazánk területén és jövõbeli elterjedését – többek között – a hõmérséklet emelkedése is elõsegítheti. Több mediterrán elterjedésû állatfaj is ide sorolható, elsõsorban ízeltlábúak és hüllõk tipikusan azok, amik a téli fagyos, erõsen fagyos idõszakot nem képesek elviselni. Földtörténeti idõskálán a változó klíma hatására átrendezõdõ állat- és növényföldrajzi határok az élõvilág természetes dinamikáját jelzik, tehát ez ellen nem szükséges semmit sem tenni, hiszen e fajok az eredeti élõhelyükrõl az ott szintén változó klimatikus viszonyok miatt akár teljesen ki is szorulhatnak. A környezet- és természetvédelemnek „csupán” azon emberi hatások ellen kell küzdenie, mely a természetes növény- és állatvilágot ilyen válaszra kényszerítené, azaz az ember által indukált klímaváltozás ellen.
És hogy milyen eszközök állnak a természetvédelem rendelkezésére e harchoz, valamint hogy milyen új jövevényektõl féltjük a Kárpát-medencét, az kiderül cikkünk második részébõl.
