Lassan el kell kezdeni töprengeni a közeljövőn is, márpedig a gyerek rendes fejlődéséhez nemcsak a jó óvoda-iskola szükséges, hanem valami jó sport. De mit is sportoljon a gyerek? A döntésnek figyelembe kell vennie a nemzeti sajátosságokat is.
Haladjunk sorjában
Labdarúgás – az ország legnépszerűbb sportja, az utánpótlás felfutóban (mintha, lenne), Dzsudzsák a sztyeppéken napi másfél milliót keres, és nem került hátrányba szerelmi téren elálló füle vagy fogazata miatt. Ugyanakkor ma magyar meccsre járni még mindig extrémsport és/vagy katasztrófaturizmus (nyelvi és stiláris értelemben mindenképp), ráadásul a játék minősége és a közeg még mindig nem a kivánatos, a futballakadémiák pedig bentlakásosak.
Tenisz – szép sport, amelyben fej, test és lélek együtt játszik, a magányos sportolónak lelki és testi szinten is ellenfele fölé kell kerekednie, Roger Federer eddig 63 millió dollárt teniszezett össze, és akkor még sehol a szponzori pénzek. Azonban a magyar teniszutánpótlás gyenge, és főleg a női mezőnyben tudunk valamit elérni. Aki bármit is akar, el kell költöznie az országból (mint Fucsovics Márton Németországba), ráadásul általában a papák zsarnoki akarattal szorítják rá a gyereket 3-4 éves kortól a játékra, az egész komoly versenytenisz totális odaadást és anyagi ráfordítást igényel.
Vízilabda – igazi magyar sport, nagy hagyományok, legendásan jó közeg, “értelmiségi sport”, tehát nem kell hajnaban, napközben és este is edzeni, mint egy úszónak, aki egy idő után intellektuálisan egy ponttyal lesz egyenértékű, lehet tanulni. A test izmos, a fiú a nők bálványa lesz, még pénz is van a sportban, igaz, nem annyi, mint a teniszben vagy a (nyugati és keleti) profi fociban. Hátránya, hogy a pólósok könnyen lesznek felvágósak, lelkileg labilisabbak, és reális probléma a túlzott hererángatás következtében fellépő utódnemzési alkalmatlanság.
Vívás – féloldalas sport, de ki tudja, hol a fejlődés határa, amíg a köztársasági elnök egy volt vívó (jut eszembe, rá kell feküdni a helyesírásra).
Kosárlabda – itt mindig a jobb győz, nagyon gyakorláscentrikus sport, magassági feltételekkel.
Sakk – szülői terror vagy intellektuális felsőfok szükségeltetik, a papa érdektelensége és tudatlansága jelentős hátráltató tényező lenne, azt hiszem…
Kajak-kenu – szépen kidolgozott test (és főleg hát), nagy hagyományok, de állandó anyagi bizonytalanság, főleg, amíg nem válogatott valaki, plusz némi izomagyas beütést is érzek minden nyilatkozatban.
Jégkorong – szívem szerint ezt választanám, tökéletes sportközeg, felfelé ívelő teljesítmény, remek példaképek, fejlődő infrastruktúra, de rengeteg bizonytalanság, drága felszerelés, sérülésveszély a másik serpenyőben.
Majd az anyja dönt a kérdésben…
