A helyzet: a gyerek már beszél valamelyest, sok mindent megért, de a ragozás még csak egy, max. két számban megy (általában E/3, vagyis “alszik”, “eszik”). A személyes névmásokat ezért ugyanúgy használja, mint a neveket: aki én-t mond, az a gyerek számára az “Én”, ő, akinek az én a te-vel beszél, a “Te”. Tehát az “Én, papa!” mondat értelme “Te is, papa!” Nem tudom, mennyire érthető a dolog, a gyerek nem érti, hogy a személyes névmások mindig aszerint változnak, hogy ki mondja őket.
A probléma: Hogy lehet ezt egy gyerek számára is érthetően elmondani (rengeteg gyereknek nem kell elmondani, mert rájönnek, hogy nincs ilyen sok Én nevű ember, de most egy olyan gyerekről beszélünk, aki a magyar mellett egy másik nyelvet is hall folyamatosan, kicsit össze van zavarodva), elmagyarázni?
Eleinte magamban futtattam le olyan mondatokat, hogy “Az én az te vagy.”, de hát ez nem működik. Túlkomplikálni nincs értelme, mondom, még korlátozott a nyelvi megértés.
A megoldás: Aztán pár napja rájöttem egy lehetséges megoldásra. “Aki beszél, kisfiam, az az Én. Akinek beszél, az a Te. Aki távolabb áll, az az Ő.” Ezeket apró bábukkal, babákkal rögtön konkretizálni is lehet. Még nem teszteltem le a pudingot, ha megeszi, jelzem majd.
Érdekelne, hogy más szülők hogy birkóztak meg az énteőmitiők alkotta havas, ember nem járta csúcsokkal.
