Gyermekeink cseperedésének biztos jele az állandósulásra való vágy, vagyis az a törekvés, hogy az életükben minél több visszatérő elem legyen. Ez teszi a világot kiszámíthatóvá, biztonságossá, és hát csak az nem érti meg őket, aki még nem nézett kedd esti (csütörtök délutáni stb.) sorozatot, nem várta a hétvégi focifordulót, nem vett meg még sose újságot minden pénteken/hétfőn/akármikor.
Egyszóval a biztonságos és kiszámítható világ iránti vágy korán jelentkezik, a legalapvetőbb jelenség ebben az ismétlődő esti mese, amikor mindent ugyanúgy kell mondani, mint az előző este, ha valami eltérés van, gyermekünk készséggel kijavít, ugyanakkor ugyanúgy izgul, mintha először hallaná a sztorit egy bizonyos Piroskáról és a farkasról.
De az élet szinte minden területén megfigyelhető ez az ismétlésre törekvés, reggel ébredés után együk a megszokott dolgokat, a videomegosztó oldalról nézzük ugyanazt a mesét, hallgassuk ugyanazt a dalt, sőt ne hallgassuk azt, amit tegnap sem szerettünk hallgatni (miért, mert csak), a mese egy bizonyos részén a kisded már előre fél, mert tudja, hogy félelmetes rész következik – no lám, a kiszámítható félelem nem is olyan rossz, apropó, tetszettek már horrorfilmet nézni?
A lakást segítsünk bezárni, az autót meg kinyitni. A lágy tojásnak valót segítsünk belerakni a vízbe, reggel apa után mi is kenjük be magunkat dezodoráló szerrel, mossunk fogat – a lista hosszú. Imitáció és ismétlés segít tehát feltérképzeni a világot. Az még viccesebb, amikor pl. magunkat látjuk ülni a számítógépnél 2/5-ös kivitelben, megütközve nézvén a képernyőt (mert mondjuk nem töltödik be a rajzfilm), és magunkból kikelve kiabálunk “Na, mi van, mi van!” Bizony, olykor gyerekünkre, de mintha tükörbe néznénk.
