Oscar-közeli filmek a mozikban

Féktelen harag 3D

Már rögvest az elején leszögeznénk, a Féktelen harag nem rossz film. A minden szerepet elvállaló Nicolas Cage bár nem ezért a filmjéért marad fenn a filmnagykönyvben, azért szégyenkeznie sem kell miatta. Újabb, sárgás-loncsos parókájában keménykedik, kevés szóval, sok golyóval és hullával. A világ egyik legjobb állása lehet nála póthajtanácsadónak lenni, teljesen tudatmódosult állapotban is végezhető a tevékenység, és alapanyagnak egy használt szálas felmosórongy is megteszi. A (zömében horrorfilmi) vágóként, majd B-ligás ijesztős filmfolytatások rendezésével pályára lépő rendező, Parick Lussier a Véres Valentin 3D-t követően egy deklaráltan popcornmozit készített. Mondhatjuk, hogy a korai autós-üldözős, leszámolós filmek (á la Steve McQueen, Charles Bronson) előtt tisztelegve. Bónuszként térdimenzióban szállítva és röpítve a véres testrészeket és gyilokszerszámokat.

Mert itt bizony röpködnek a lucskos zsigerek, reccsennek és koppannak a csontok. Ugyanis Milton (Cage) azért szökik meg a pokolból, mert három nap múlva, telihold idején egy eszement sátánista szekta és annak őrült vezetője, Jonah King rituálisan feláldozná a csecsemő unokáját (anno a szektavezér a lányát is megölte, és a lábcsontjából faragtatott sétabotot), hogy így elhozza a végítéletet a földre. Miltont egy fekete Dodge-ban, majd egy tűzvörös Chevy-ben egy dögös ex-pincérlány segíti, és ugyan ellenei csak fékezni tudják, megállítani nem, de igyekeznie kell, mert nyomában lohol a rendőrség és a sátán FBI-ügynöknek kinéző zsoldosa, hogy visszavigye a túlvilágra.

A bomba nők, dögös és villámsebes verdák, a látványos lövöldözések (tuti jelenet, amikor Milton szex közben irtja halomra a szekta-híveket), a jópofa beköpések és a pörgős zenék adják a film gerincét, a karakterek és motivációik formálása másodlagos, szerintünk nem is kellett volna bíbelődni vele, ahogyan olykor a film teszi. A Féktelen harag olyan film, amire nem kell vinnünk az agyat, kifejezetten a primer érzékeknek és érzelmeknek kedvező szórakoztató film. Nem kell komolyan vennünk, szándékolt eltúlzottságával karikatúrákat rajzol, nem valódiságot.

Szerelmek háza

A finn Kaurismäki testvérpár idősebb tagja, Mika bár ráunt az északi hideg idegenségre, és Brazíliába tette át székhelyét, mégis csak hazai témához nyúlt. Hiszen az „ezer tó országa” emberének magánéleti problémáit mégis csak jobban érzi, érti és éli, mondhatnánk, hogy a zsigereiben hordozza. Akárcsak öccse, a kultikus („művész”-) filmek rajongóinak körében jelentősebb ismeretségnek örvendő Aki Kaurismäki.

Az északi filmesektől megszokott, kevésbé térdcsapkodós („fekete”-) komédiájában egy párterapeuta csődbement házassága bonyodalmairól mesél. A harmincöt éves Juhani és nála egy évvel fiatalabb neje, Tuula úgy dönt, hogy a válásukat civilizált módon vezénylik le. Ugyebár, ahogy azt Móricka elképzeli… Merthogy a közös elhatározást követően a férj rögvest egy diszkóban felszedett macával toppan be (kiabálás, bútor- és konyhakészlet-amortizálás a vége), mire aztán az elégtétel vágyától mérgezett asszony az egyik éjjel egy fiatal férfival, Marcóval állít haza. A megtorló-huncutkodás felkavarja a férjet, aki bosszúból (és Tuula elűzése céljából) felbérel egy prostituáltat, Ninát, hogy játssza el friss barátnője szerepét. A házassági megmondó emberek (közszolgálati pártanácsadásból él Juhani, Tuula sokkal jobban fizetett üzleti tréner) a saját kapcsolatukkal – és életükkel – nem tudnak mit kezdeni. A bérbarátnős terv azonban balul sül el – naná –, mert Ninát egy kollegina és némi (azért jó sok) készpénz eltűnése után üldözi az alvilág, aminek ráadásul meghatározó képviselője Tuula régen nem látott anyja.

Mika Kaurismäki egészen az extrémitásig fokozza a helyzetet, aminek olyan következményei is vannak, mint a maffiózó mama-anyós vagy a félvilági (strici) mostohatestvér nem egészen indokolt felbukkanása. Jó is és nem is a sok különc epizódszereplő megjelenése, mintha a rendező-író (és producer) nem bízott volna főhőseiben és álpárjaikban. Pedig van azokban (és a színészi alakításokban) annyi erő, hogy elvigyék a filmet, ami közben – inkább – cinikusan mosolygunk, mint harsányan nevetünk. Nyilván, hogy magunkra ismerünk. A párok bajai internacionálisak. Fontos téma – ha nem is mindig ügyesen, de fogyaszthatóan tálalva.

A harcos

A Sivatagi cápák és a Multik haza! című filmjei után David O. Russell harmadik alkalommal dolgozik együtt Mark Wahlberggel A harcosban. Most főszereppel kínálta meg, de ez a mozi elsősorban Christian Bale filmje. Bokszközegben mozgunk, se szeri, se száma az ebben a miliőben játszódó amerikai sportfilmeknek (a Dühöngő bikától kezdve a Rocky-sorozatig), ám aki hajlandó elviselni – a szerencsére nem túl számottevő – izzadtedzés-körképet, valamint „a senkiből majd hogyan lesz valaki” mitológiáját, nagyszerű filmélmény részese lehet. Ez pedig elsősorban Bale-nek köszönhető. A jó filmélményhez hozzátartozik (erősebben) Melissa Leo és (némiképp) Amy Adams alakítása is az ambivalens anya, illetve barátnő szerepében (nyilván nem véletlen, hogy a film színészei közül Golden Globe-ot Bale és Leo kapott, Oscarra szintén őket jelölték, valamint Adams-szet). S tegyük hozzá, a film arra szintén jelölést kapott, hogy az idei Oscar legjobb filmjének és legjobb forgatókönyvének járó elismerését elnyerje.

A massachusettsi ír kolónia világában járunk. A valós történéseken alapuló filmben a bokszoló Micky Ward felemelkedésének lehetünk tanúi, hogyan jut el a junior váltósúly profi világbajnoki övéig az angol Shea Neary-vel vívott küzdelmében (a legendás, Arturo Gattival történt hármas csatájáig már nem megy el a film). Micky féltestvére Dicky Eklund (Bale), aki valaha szebb napokat látott ökölvívó volt, legendája szerint élete nagy meccsén bár kikapott Sugar Ray Leonardtól, azért egyszer jól a padlóra küldte (az egykorú felvételeken nem egyértelmű, hogy a bokszlegenda valóban a kapott pofontól került a földre, vagy csupán megcsúszott), amiért „kis falujában” a mai napig közszeretetnek örvend, hátba veregetik, sörre hívják. Dicky szívvel-lélekkel azon dolgozik, hogy öccse sikeres legyen, edzi és tanácsokkal látja el – csak hát a báty akut kábítószerfüggő, a crack füstjétől elbódulva–elborulva–elbutulva csúszik lefelé. Züllött arcokkal barátkozik, ábrándokat kerget, hogyan szerezhet pénzt az öccsének, aminek a végállomása a börtön. Szabadulása után azonban újra csatlakozik Micky felkészítő csapatához, tudván tudva: csakis együtt képesek a sikerre.

Russell ügyes húzása, hogy a film egyik szálát az HBO-nak készülő dokumentumfilm adja, amikről Dicky azt hiszi, hogy a nagy visszatéréséről forgat filmet a csatorna, pedig nem: a crack-függés veszélyeiről. Az egymás életszemléletével viaskodó – Mickey a családi pénztermelő, aki inkább a biztosra hajt, Dicky a tehetség, aki könnyedén eltékozolta magát –, ám egymás nélkül eredménytelen testvérpár viszonyát finoman árnyalja Mickey barátnőjének (Adams) és családközpontú anyjának (Leo) harca.

Wahlberg teszi, amit rászabtak, de A harcos igazán érdekes és értékes karaktere a Bale alakította báty. Bale, aki immár harmadszor koplal ijesztően sokat egy szerep kedvéért brillírozik az élete nagy hazugságában – minimum: tévedésében – tobzódó drogos „bajnok” szerepében, aki ígéretét nem tudta valóra váltani, talán öccse révén kárpótlást kérhet a sorstól. Ritka őszinte pillanataiban fájdalmasan szembesül önmagával, és ez a szúró érzés a szívtájékon a nézőt sem hagyja érintetlenül. Sorsa ugyan nem annyira egyértelműen tragikus, mint A pankrátor főhősének a sorsa. Nem látjuk, honnan indult, ám azt nagyon, hova csúszott, és bár tudjuk, hogy sosem lesz már az igazi, de – mint minden szimpatikus életvesztesnek – őszintén szorítunk, hogy egyszer valami sikerüljön neki.

Precious – A boldogság ára

Lee Daniels drámája, a Precious diadalútját – még Push elnevezéssel, merthogy a film alapjául szolgáló regény, az afroamerikai írónő, Sapphire műve ezt a címet viseli – a tavalyi Sundance-fesztiválon kezdte, a zsűri- és közönségdíj elnyerésével. Folytatta az Independent Spirit Awardson, később a BAFTA- és a Golden Globe-átadón, majd az Oscar-gálán. Mind-ahányszor legjobb női mellékszereplőként Mo’Nique-ot díjazták (illetve az Oscaron Geoffrey Fletcher is bearanyozódott a legjobb adaptált forgatókönyvével). A film összesen több mint hetven elismerést söpört be. És végre hozzánk is eljutott.

Mit tud ez a film, hogy annyi ember tekintette-tekinti szívügyének? Mert Daniels filmjéhez lelkesen csatlakozott producerként a tengerentúli beszélgető-show-királynő, Oprah Winfrey. Örömmel vállalt szerepet benne Mariah Carey és Lenny Kravitz stb. Leginkább azt tudja, hogy a harlemi – meghatározóan színes-bőrűek elszenvedte – mocskos nyomort és reménytelenséget úgy képes bemutatni, hogy a nézőnek nem kerekedik (rossz) kedve egy megkoreografált csukafej-ugrásra valamelyik közeli hídon, hanem az élet igenlése hatja át, miszerint még a leglehetetlenebb körülmények között is mutatkozik perspektívája a boldogságnak.

Pedig hát a (regény és a film) főhősnője, Precious (Gabourey Sidibe) minden, csak nem perspektivikus egzisztencia. Iszonyúan kövér (láthatóan túl van a másfél mérőmázsán), tizenhat éves, enyhén retardált, olvasni is alig tud, ráadásul második gyermekével várandós… Borzasztó lelkületű anyja (Mo’Nique – akit ezért az alakításáért halmozott el minden filmes grémium) üti-vágja, csak a szociális segélyért „tartja” a lányát. Egyébként meg passzívan közreműködött Precious három éves kora óta tartó megerőszakolásában – hagyta –, amit történetesen a saját apja követett el, s aminek két eredménye Precious két kicsinye, a Little Mongónak becézett Down-kóros kislány és az épp megszületésre váró kisfiú.

A kövér és buta lányt kicsapják az iskolából, egyetlen lehetősége, hogy elkerülje azt a poklot, amiben az anyja él, ha beiratkozik egy alternatív iskolába. Itt az értő tanárnő (Paula Patton) és a diáktársak szeretete révén megízleli, hogy milyen az, ha nem fölösleges létezőnek, emberi korcsnak tekintik. Milyen az, ha tartozik valakikhez, nem csak úgy lökdösik-rugdossák az utcán (vagy a lakásban).

Gabourey Sidibe formálja meg a főhősnőt, de neki elég a jelenléte, ahhoz nem szükséges sokat hozzátennie. Eleinte csak a szánalom kiváltására alkalmas, idővel nemesedik mindez együttérzéssé. Megrázó színészi teljesítményt Mo’Nique nyújt a folyton a televízió előtt tespedő, bagózó, zabáló, káromkodva kiabáló és tányérokkal dobálózó „ördögi” anya bőrében. Precious és anyja kapcsolatát mi sem jellemzi jobban, hogy amikor zsíroscsülök-evésre kényszeríti kövér lányát, a tévében éppen Vittorio de Sica 1961-es Alberto Moravia-adaptációja, az Egy asszony meg a lánya képei peregnek, Precious kettejüket vizionálja Sophia Loren (Cesira) és Eleonora Brown (Rosetta) helyére, a klasszikus környezetben anyja szájából azonban továbbra is csak a szitokszavak szállnak, igaz, negédesen.

Mariah Carey és Lenny Kravitz felbukkanása a szociális gondozó és a kórházi ápoló szerepében meglepő, a néző eleinte – vagy egészen a stáblistáig – nem is tudatosítja magában a sminktelen (zenei) sztárok szereplését. Ez a hiperrealista szemléletmód az egész filmet jellemzi – és hitelesíti.

Bár Daniels tagadhatatlanul egyfajta küldetéstudattal rendelkezik, a Precious mégsem a fekete öntudat modernizált sorsfilmje, afféle Bíborszín 2.0. Ugyan a főhősnője színes bőrű és a környezete hasonlóképpen zömében az – hát milyen más is legyen, ha egyszer Harlem fekete-negyedében járunk –, de nem a bőrszín a domináns. Az olyan vesztesei az életnek, mint Precious, a világon mindenütt megtalálhatóak. Fontos, hogy a lány eleve taszító megjelenéssel bír, a kamera perverz élvezettel időzik a zsírtól és a butaságtól érzéktelenre dagadt arcán, a film végére mégis kiváltja együttérzésünket. Megértjük, hogy a háj páncél, biztos védekezés a sorscsapások ellen – ellenkező előjellel, mint a magyar Taxidermiában –, megértjük sorsát és tetteit, és szeretnénk, hogy esélye legyen a boldogságra.

Precious, aki titokban Tom Cruise-típusú lovagokról ábrándozik, drámai pillanataiban (az apai agresszió alatt, utcai inzultálásakor stb.) egy másik világba lendül – valahogy úgy, ahogy Björk tette Lars von Trier 2000-es musical-drámájában, a Táncos a sötétben című filmben –, ahol ő az ünnepelt-körülrajongott dizőz, vagy hát minden olyan normális és szeretetteljes. Ezek a színesen vakító képek szabdalják a borongósan-vészjóslóan barnás és hideg kékes harlemi külsőket és belsőket. A precízen ábrázolt miliő realista, brutális és felkavaró, ebbe a közegbe nem kívánkozik senki. Éppen ezért örülünk annak, hogy a Paula Pattonnal megjelenített iskolai vonal nem teljesedett be egy újabb Good Will Huntingként (pláne, hogy Patton túl szép, hogy igaz legyen, filmbeli leszbikussága hivatott éteriségét földivé tenni), miszerint az elveszett, megnyomorított és megalázott kallódó diák tulajdonképpen egy zseni, aki csak arra vár, hogy egy értő mentor a napfényre csiszolja.

Precious olyan, amilyen – nem túl okos és kórosan túlsúlyos –, ezen változtatni nem lehet, de azt el lehet érni, hogy ne tekintse magát teljesen hasztalan humanoid szemétnek. Ugyan az angol „precious” kecsest és finnyást is jelent, de leginkább azt, hogy értékes. Engedjék meg neki, hogy élje a nevét.

Honnan tudod?

James L. Brooks-ot filmfüggő berkekben szokás ismerni, az 1984-es Oscar-gálán megkapta a legjobb film, a legjobb rendezés és a legjobb forgatókönyv díját, rögvest az első rendezésével, a Becéző szavakkal, és a teljesség kedvéért tegyük hozzá, hogy szereplői, Shirley MacLaine és Jack Nicholson is átvehettek egy-egy aranyszobrot (a legjobb női fő-, illetve legjobb férfi mellékszereplő teljesítményért). (Nicholson még egy Oscart köszönhet neki a, Lesz ez még így se! főszerepéért, Helent Hunt is ezért a filmért aranyozódott be.) Brooks-szal együtt eleddig heten büszkélkedhetnek ezzel a sikerrel, miszerint egyetlen filmjükért a három fő Oscart is megkapták. Leo McCarey (Magam útját járom!, 1945), Billy Wilder (Legénylakás, 1961), Francis Ford Coppola (Keresztapa 2., 1975), Peter Jackson (A Gyűrűk Ura: A király visszatér, 2004), Joel és Ethan Coen (Nem vénnek való vidék, 2008). Brooks rendezéseit (Becéző szavak, A híradó sztárjai, Bármit megteszek, Lesz ez még így se!, Spangol – Magamat sem értem) a minőségi munka jellemzi, s ha innen nem is jegyeztük meg a nevét, hát onnan bizonyosan, hogy hosszú kezdetek óta (1989-től) ő A Simpson család című népszerű tévés rajzfilmsorozat első számú forgatókönyvírója.

Brooks abban nagy, hogy nem hatalmas újdonságokkal szolgáló alaptémára fűzi fel filmjeit, a történeteit a mindennapos élet sablonos történetei közül szemeli ki, amikből aztán – nem utolsó sorban remek színészeivel és azok értő vezetésével – kihozza a legtöbbet. Ezúttal is egy egyszerű, közhelyesnek tűnő szituációt állít elénk. A sok keszekuszaság után nyugalomra vágyó Lisa (Reese Witherspoon) életébe betoppan a nagydumás sztársportoló, Matty (Owen Wilson), akivel a lány akkor kezdene igazán összemelegedni, amikor bemutatják neki George-ot (Paul Rudd). A legény „kissé” problémás, barátnője éppen szakított vele, belefullad az adósságokba, és apja (Jack Nicholson) cégének „megkérdőjelezhető” üzletei miatt a szövetségi rendőrök is nyomoznak utána. Viszont tagadhatatlan vonzalom Lisa és George között, és hát a lány, aki Matty iránt sem érzéketlen, nem tudhatja, melyik fickó az igazi; honnan tudja, hogy melyiket válassza. A nyerő a nyerő vagy a lúzer?

A színészek tetszetős játéka és a jól megírt dialógusok jellemzik Brooks új filmjét, de most nem tudta a középszerű amerikai romcomok fölé magasítani a filmjét. A Honnan tudod? műfaji tucat-darab, de – köszönhetően mesterének – azért a jobban sikerültek közül.