Hiányos játékszerkezet, gyenge stratégia és nagyképű, egoista sztárjátékosok – a probléma régóta fennáll, az afrikaiak vesztét okozva ezzel újra és újra. Jay Jay Okocha, a nigériai futball legendás alakja a futballisták hozzáállását tartja az afrikai labdarúgás leggyengébb pontjának.
Az egykori remek irányító középpályás szerint a túlságosan becsvágyó, egyénieskedésre épülő görcsös játék, a futball örömének teljes szem elől tévesztése nem járhat sikerrel. A nigériai, kameruni, algériai és elefántcsontparti csapatok pedig pont ezt művelték: innen a gyenge szereplés.
Elég csak a kameruni csapaton belüli mesterségesen gerjesztett feszültségre, az algériaiak támadójátékára – Ziani például mindent egyedül akart megoldani -, a brazilok ellen begőzölő elefántcsontpartiak sorozatos durvaságaira, avagy a nigériaiak fegyelmezetlenségére gondolni. Az előfutárok közül az 1990-es, több egyéni villanás – Omam Biyik, Milla – mellett a remek csapatjátékra építő Kamerun, és az 1994-ben pazar futballal előrukkoló, szinte minden poszton szerény klasszisokat felvonultató Nigéria más kategóriát képviselt.
Aki egyedül akarta megnyerni a vb-t: Karim Ziani (MTI/EPA)
Mint ahogy Ghána is. Hogy egyedüliként pont az az afrikai csapat jutott a negyeddöntőbe, amely kiemelkedett a fenti sémából, az egyáltalán nem meglepő. A ghánaiaknál közel sincs annyi önelégült focista, mint a kontinens más válogatottjainál. A sérülés miatt távolmaradó Essient leszámítva, nincs nemzetközileg igazán jegyzett klasszisuk sem. Egy másik legendás afrikai futballsztár, a dél-afrikai Jomo Sono a ghánaiak sikerét abban látta, hogy a csapat – mint egy nemzetet képviselő közösség – volt a fontos, az összetartás és egymás segítése. Jomo szerint a sztár-és primadonna-mentes csapatok jutnak tovább, és ez nem csak az afrikaiakra vonatkozik.
A probléma tehát a kontinens csapatainál a túlzott akarás elhatalmasodása, a szervezettség és a stratégia kárára. Csak éppen ennek a görcsösségnek a gyökerei nem feltétlenül a személyiségekre, vagy taktikai képzetlenségre vezethetők vissza. A játékosokra rendkívüli nyomás helyeződött amiatt, hogy Afrika a vb megrendezésétől, és ezen belül csapatainak sikeres szereplésétől várta azt, hogy a világ végre elismerje. Azt remélték, hogy egy jól sikerült torna után egy új világ köszönt majd rájuk, de ehhez kellettek volna a kiemelkedő „hazai” eredmények (Afrika nem is adja fel: a kameruni válogatott már Lothhar Matthäusszal tárgyal).
A kontinens csapatainak vesszőfutása után még a dél-afrikai szurkolók is Ghánának drukkoltak, jelentősen segítve ezzel a korábbi riválison: a fizetett ghánai szurkolóknak ugyanis haza kellett menniük a vb-ről.
A számukra tervezett keret csak tizenöt napra szólt, hosszabb időre az állam már nem tudta finanszírozni a több száz szurkoló költségeit. Ennek ellenére különös – azon túl, hogy egy nem éppen gazdasági sikereiről elhíresült államnak egyáltalán lehetnek „fizetett szurkolói” -, hogy csupán a vb első két hetére terveztek, nem számolva a továbbiakkal.
A felelőtlenség netovábbja: Kaita, pillanatokkal kiállítása előtt (MTI/EPA)
Ghána 2010-ben teljesítette a „kötelező minimumot” – Kamerun és Nigéria után, tizenhat év elteltével, harmadik afrikai csapatként jutott a negyeddöntőbe. A Pelé által már 1991-ben megjövendölt nagy „afrikai áttörés” azonban még várat magára.
