Mondhatjátok, hogy nálam savanyú a szőlő. Nem tiltakozom, sokszor irigykedtem a hatalmas lét besöprő pénzmágusok sikerei láttán. Kinek ne jönne jól az a kasszasiker? Na, de rögvest bicskanyitogató-kedv uralkodik el a bensőn, amikor azt látod, hogy a nyájas publikum megvezetésével, finoman szólva is csőbe húzásával adnak el valamit ekkora haszonnal!
A csalás az csalás!
Mert mi is ez az Avatar. Lapos kis mese a százmilliószor megénekelt háborús sztoriról, amiben a gonosz földiek a más világi jókat ejtik csapdába (törnek rá, csalják lépre, megszállják vagy lerohanják), de a végén persze, amint a hollywoodi happy end (meg a gyermeki vágy) igényli, persze hogy a jók győznek, még akkor is, ha abba belepusztul mindenki!
Az istenített Cameronnak az istennek se sikerült egy cseppnyi eredeti mesefordulatot se belecsempészni laposka kis mozijába, viszont ügyesen visszaélt a digitális korszak gyermekeinek egyik kínosan nagy, szégyellni való (vagy nem való?) gyengeségével. Mert kedves Avatar-rajongó feleim, ez a jó James Cameron – bizony mondom néktek – egyet mesterien felismert: azt, hogy a digitális korszak gyermekeit fogva tartja a 21. század gigantikus csapdája, a fel nem nőni akarás, az örök gyereklét vágya.
A jó Cameron bácsi valamelyik riporternek arról legendázik, hogy ő bizony már vagy 15 éve készül ennek a mozinak a megalkotására, csak éppen a technika vívmányának megszületésére, az igazi 3D-re várt. Egy szó se igaz belőle, ne dőljetek be gyermekeim! Csak azt folytatta, amit a Titanicon kipróbált rajtatok. Jelesül azt: a korszak infantilis generációi jól áldoznak-e a kasszánál! És bejött neki. Pedig minden ötletét összelopta. Csak lapos kis sztoriját elrejtette előletek a piros-zöld celofán mögé!
Ez van! Törődjetek bele. Nem ez az első tanulópénz, nem is az utolsó!
ízlések és pofonok
A film megosztotta a szerkesztőségünk tagjait is. A filmbemutatókról heti rendszerességgel beszámoló ítészünk például évek óta első ízben adott 10 pontot egy filmre. Az Avatarra. “Az Avatar igazi, nagybetűs mozi-élmény – „Moziélmény” –, s mint (mondjuk) az elsőnek elkészült Star Wars-film, a Star Wars IV. – Csillagok háborúja 1977-es bemutatója esetében: a megnézését követően nehéz lesz visszatérni szürke mindennapjainkhoz” – áll többek közt Roman István filmrecenziójában.
