Újabb kultfilm Tarantinótól

Szuper „kúl” karakterek – akik legalább egyszer dögös napszemüveget is öltenek – zseniális párbeszédeket folytatnak, miközben tombol az erőszak és ömlik a vér – nagyjából ezt szokta meg a néző Quentin Tarantinótól. A mérsékelt tetszést aratott Halálbiztos-opusa (Grindhouse: Halálbiztos) után is erre készültünk (na meg, hogy a Bratt Pitt-bajusz divatba jön), de nem ezt kapjuk. A zsánerfilmes tisztelgés helyett itt a legjobb spagetti western- és háborúsfilm-hagyományokat megidéző sajátos – a valósághoz képest egészen szabadon értelmezett és átdolgozott – második világháborús moziélménnyel ajándékoz meg minket, amiben, a dolog (katonai) természeténél fogva természetesen akad erőszak és vér „kellő mennyiségben”, de abszolút nem domináns, nem annyira, mint a korábbi filmekben, ellenben a szövegek és a figurák felépítése, a cselekményszövés tanítani való. A tarantinós szokásnak megfelelően a két és fél órás film fejezetekre tagolódik (egyáltalán nem érezzük az idő múlását, a mozi annyira lebilincselő), és alapvetően két szálon fut a történet, hogy végül egybefonódjon és nagyot durranjon.

Filmelőzetes

Történik, hogy Franciaország német megszállásának első évében Shosanna Dreyfus (Mélanie Laurent) családját a lány szeme láttára végzi ki Hans Landa náci ezredes (Christoph Waltz). Shosannának éppen hogy sikerül megmenekülnie, Párizsba szökik, ahol új személyiséget vesz fel: egy mozi tulajdonosa és üzemeltetője lesz. Európa egy másik részén eközben az indián felmenőkkel rendelkező Aldo Raine hadnagy (Pitt) egy csoport amerikai zsidó katonát verbuvál gyors, sokkoló megtorlóakciók végrehajtásához. Hogy skalpoljanak. A később „Brigantyk” néven hírnevet szerző osztag a KINO fedőnevű akció kapcsán csatlakozik Bridget Von Hammersmark német színésznőhöz és titkosügynökhöz (Diane Kruger), aminek célja a Harmadik Birodalom vezetőinek a kiiktatása. Hőseink sorsa egy mozi bejáratánál fut össze, ahol Shosanna a saját bosszútervét készül végrehajtani.

Mindezt Tarantino parádés dialógusok közepette, jókora adag iróniával és öniróniával valósítja meg. Egyszerre veszi hőseit és történetüket (és önmagát) komolyan és nem. De – meglepő módon – a mosolyunk forrása nem a rendező-forgatókönyvírónkra márkavédjegyként annyira jellemző cinizmus, hanem a szarkazmusmentes, ha úgy tetszik: az őszinte humor. Összetett, remekül építkező sztorijában mindegyik színre lépő alak kidolgozott, jó Pitt is, de leginkább Waltz az, akinek az alakítása mély nyomot hagy (Cannes-ban a legjobb férfi alakítás díját kapta – méltán). És felvonulnak a nemzetközileg ismert/jegyzett német arcok is: Til Schweiger (Artúr király, Mezítlábas szerelem), Daniel Brühl (Good bye, Lenin!, Edukators) és Gedeon Burkhard (Rex felügyelő, Cobra 11), miközben a hölgyeknek (Kruger, Laurent) sincs miért szégyenkezniük. Abszolút nincs.

Ezúttal hasonlóképpen fontos szereppel bír a filmzene, és igazán sajnáljuk, hogy nem Ennio Morricone mester szerezte, csupán a motívumok által tagadhatatlanul megszólíttatik, ám annak nagyon örülünk, hogy a végkifejletbe David Bowie muzsikája is belefért (és milyen jól illeszkedik).

A műfaj filmjeire történő sok utalás kielégíti a legelvakultabb filmínyencek ízlését, az átlagos nézőt meg sodorja az első osztályú párbeszédekkel kísért lendület, ami a szerepüket láthatóan élvező és kiválóan játszó színészeknek is köszönhető. Tarantinó túllépett a történelmen, és mintegy felülírta önmagát, s egy későbben klasszikusként emlegetett, kultgyanús filmet alkotott.