Mozikban az év legrosszabb magyar filmje

Gran Torino

Clint Eastwood azt mondta, ez az utolsó filmje, amiben a kamerák elé áll, innentől fogva legfeljebb rendez. Értjük, hogy a most májusban 79 éves filmlegenda fárad, és – joggal – részbeni visszavonulását fontolgatja, ám őszintén bízunk benne, hogy ezt csak úgy mondta, nem gondolta komolyan. Pedig de, teszi hozzá hasadt ön-felünk, mert Eastwood amit mond és tesz – az mind és mindig komolyan van gondolva. Mint amiképpen az általa rendezett Gran Torino című filmjének főhőse, Walt Kowalski (ugyebár, saját alakításban: Eastwood).

A nyugdíjas autószerelő csöndesen éli a mindennapjait: toldozza-foldozza a házát, sörözik, és havonta egyszer ellátogat a borbélyhoz. Egykori szomszédjai elköltöztek vagy meghaltak, a helyükbe délkelet-ázsiai bevándorlók jöttek, akiket a koreai háborút megjárt veterán mélységesen lenéz. Elégedetlen mindazzal, amit maga körül lát: saját, elidegenedett gyerekeivel, a céltalanul lézengő (ázsiai) bandákkal, a latin és afroamerikai tinédzserekkel, akik azt hiszik, övék a környék.

Azonban egy napon olyasmi történik, ami felrázza és megváltoztatja az életét. Egy éjjel valaki el akarja lopni az 1972-es, féltett Gran Torino autóját, amely ugyanolyan csillogóan áll a garázsában, ahogy annak idején Walt segítette legördülni a futószalagról.

Az ázsiaiak bandája ráveszi a szomszéd fiút, Thaót (Bee Vang), hogy próbálja ellopni a kocsit, ám az akció nem jár sikerrel, mert a férfi megakadályozza a rablást, és megmenti a félénk fiút a bandától. Ezzel kivívja a szomszédjai nagyrabecsülését, különösen a fiú anyja és testvérei istenítik tettéért. Az idősebb nővér, Sue (Ahney Her) ragaszkodik hozzá, hogy az öccse hálából dolgozzon Waltnak, akinek esze ágában sincs kapcsolatba kerülni ezekkel az emberekkel, végül mégis beadja a derekát. A közös munka különös barátság kezdetét jelenti, és Walt sok mindent megtud – nemcsak a mellette élőkről, hanem önmagáról is. Több közös vonást fedez fel a kegyetlen múltjuk elől menekülő emberekkel, mint a saját családjával.

A WASP (white-anglo-saxon-protestant, azaz: fehér–angolszász–protestáns – öregúr története kapcsán Eastwood feleleveníti a Dirty Harry-örökséget, vagyis hogy adott egy erőszakos, szemét alak (megmondjuk őszintén: nem vágynánk Walt Kowalski szomszédságára), aki látszólag éppen hogy a bűn innenső (nem bűnözői) oldalán áll, de leginkább az jellemzi, hogy öntörvényű.

Ezek szerint él, dönt és cselekszik. Szerencsénkre ezek az öntörvények a jó erkölcsiségén alapulnak, igaz, nem az „elomló” jézusi szeretet jegyében, hanem az ószövetség-béli Tízparancsolat szellemében, miszerint a rosszat ne magadhoz ölelve szelídítsd, hanem csapd agyon. Gyorsan és erővel. Eastwoodnak ezen pozitív figurái olyan hétpróbás gazemberek, akik a múltjukban fekete foltokat ejtettek és hordoznak – és ez itt sincs másként. Mondhatni ez teszi őket hitelessé. Ez is.

Mint amiképpen hiteles és pontos a Gran Torino látlelete, ha úgy tetszik: társadalomrajza a mai Amerikáról – úgy, amblokk – (a színész-rendező ezt gondolja, ezt látja a hazájáról, értse ki-ki úgy, ahogyan akarja, és kész), emiatt nem hiányoljuk az árnyaltságot és az iróniát sem, pláne, hogy Eastwood az utolsó filmikon, akinek az alkotásai során őszintén megélhetőek a nagy érzelmek. És ez jó.

Álom.net

A Pizzás és a Szőke kóla operatőre, N. Forgács Gábor – és főként a dialógusok mai tinédzser-nyelvre történő transzportálásáért felelős (értsd: „ari, cuki, cupp-cupp, partyarc” és ilyenek) forgatókönyvíró-társa, Steiner Kristóf – szerint az (Amerikai pizza-sorozattól kezdve a Bajos csajokon és A csaj nem jár egyedül típusú filmeken át a Cool túráig – meg a horrorokig ívelő) amerikai „kamaszfilmek” pomponos szegmensét érdemes itthonra adaptálni. Azt találták ki, hogy szeretett gimnáziuma végzős évfolyamáról eltanácsolt (aljas módon kifúrt) csinos (dögös) és gazdag és sikeres Feld Regina (Labancz Lilla) új középiskolájában – egy konzervatív szellemű magán intézményben – „megharcol” a beilleszkedésért, a pomponcsapat-kapitányságért, az új barátnőkért – és (természetesen) a szerelemért.

A tengerentúlon a „cheerleader movie”-knak van alapja, merthogy a hivatásos kisszoknyás lányszurkolók mérkőzések előtti, szünetbeli és a véghajrá idejére tartogatott mutatványa már a kezdetek óta a férfias versenyek tartozéka. A kinézetében leginkább a Hajrá csajok! című amerikai produkcióra hajazó hazai termék légüres térbe érkezett (ha csak nem gondoljuk úgy, hogy Sas Tamás Salinger Richárd-megfilmesítése, az Apám beájulna tekinthető az első magyar tinédzserkomédiának), ám nem ez, a szolgai másolás a baja, hanem hogy egész egyszerűen rossz.

Egyszerre ernyedt (totálisan ötlettelen) és erőltetett (ötlettelenségét minden áron erőltető). Az idei esztendő – eddigi – legsilányabb filmjében a fiatal lányok húsvásári mutogatása mellett nem tudunk felidézni semmit, Labancz Lilla (és társnői) melleire és fenekére emlékezünk, de – mondjuk – egyetlen poénra sem, márpedig az egy bevallottan a tiniket célzó film esetében kötelező. Az Álom.net színészei (a pomponos lányokat nem neveznénk annak) nyilvánvalóan a pénzért vállalták el a feladatot, azonban Reviczky Gábor, Incze Ildikó, Oberfrank Pál, Rékasi Károly és Bánfalvy Ágnes sem tud azon segíteni, ha egy produkció izzadtan arra összpontosít, hogy promóciója legyen, nem pediglen a filmszerűségre. A promótálással nincs is gond – bár a magunk részéről agresszívnek érezzük –, más kérdés, hogy könnyen felvetődhet a gondolat, hogyan lehet valami sikerfilm, amit éppen csak, hogy bemutattak? (S közben már azt terjesztik, hogy mindenképpen folytatni szeretnék a történetet).

Ez a produktum – filmnek nem mernénk nevezni – hiába célozza a kamaszközönséget (főként a „plázismusra” hajlamos lányokat), a (pedofil hajlamú) idősebb férfiközönséget érinti meg, amelyik már kéjsóváran tölti is a gépére a Labancz-os képeket.

Príma primavera

A gazdag magyar (kelet-európai) roadmovie-hagyományhoz csatlakozik Edelényi János filmje. A tradíció bizton tart Keleti Márton 1954-es Fel a fejjel! című keserédes vígjátéka óta (amiben a talán legemlékezetesebb drámai-színezetű szerepét nyújtja a komikuskirály Latabár Kálmán a nyilas-horda közt emberré nemesedő Peti bohóc maszkja mögött), a bő terméshozam legutóbbi gyümölcse Paczolay Béla Kalandorok című mozija. Edelényi Príma primaverája félúton a Paczolay-film és félúton Tolnai Szabolcs Fövenyóra című drámája között helyezkedik el, meseszerű elemekkel színezve.

A problémás főhős – problémás társsal – itt is útnak ered (kénytelen útnak eredni), és közben a gyökereit keresi. A dráma ebben az esetben light verzióban jelenik meg, de mi nem is ezt hiányoljuk, hanem a történetet előrevivő, átgondoltan, a párbeszédekig megírt forgatókönyvet – a rendező-író mellett a szerzőtársak (Hules Endre, Salamon Pál, Maria Stankova) bábáskodása közben bizony csúful elveszett a gyerek –, ennek következtében a vidám (vicces) dolgok is elenyésznek, pedig az ötlet jó volt, a film jó lehetett volna. Kár. A 40. Magyar Filmszemlén debütáló alkotást elsősorban Lukáts Andor árnyalt és nagyszerű játéka tartja életben, méltán kapta meg érte a legjobb férfi szereplő díját.

A Príma primaverában az erőteljesen hatvan felé közelítő, ám gyermeki ártatlansággal és naivitással (együgyűséggel) élő Gábor (Lukáts) édesanyja (Máthé Erzsi) egy bankrablás során meghal, a férfi a gyilkosság vétlen tettestársával, a nevelőotthonban felnőtt huszonéves Jolival (Vesela Kazakova) menekülni kényszerül. Egy ajándékul szánt csillárral felszerelkezve útnak indulnak a nagymama búvóhelynek kiszemelt szerbiai (kiskikindai) háza felé.

Ám a ház romokban, hiszen a nagyi csupán a „gyermek-férfi” képzeletében és rajzaiban élt. A falu zsidótemetőjében ráakadnak Feri bácsira (Djoko Rosić), akiben Gábor a nagymamánál töltött gyermeknyarak felnőtt barátját ismeri fel. Az ő segítségével és a megsemmisítésükre törő rablóval (Antoine Lamerling) a sarkukban megkezdődik életre szóló kalandjuk, amely során mindketten felnőnek, és ki-ki békét köthet a világgal és önmagával.

Edelényi pályája meghatározó szakaszában Fehér György (Szürkület, Szenvedély) állandó alkotótársaként filmezett, majd drámaklasszikusok tévéadaptációval (II. Richárd, III. Richárd, Volpone) tette le a névjegyét. Ennek utána külföldre távozott, így tulajdonképpen visszatérte egyben a mozifilmes debütálása (ezért is indulhatott a hazai mustrán a nagyapa-korú direktor az első filmesek között). Színészei nagyszerű jelenléte (Lukáts mellett a bolgár Kazalova és a szerbiai – de számos itteni filmben való felbukkanása okán akár magyarországi színésznek is mondható Rosić) ellenére a rendező-forgatókönyvíró elkényelmeskedte a filmjét, ami miatt nem képes bevonni a nézőt a filmjének a világába. Mint ahogy fentebb említettük: nagyon sajnáljuk.