Mozikban az első etyekwoodi film

Hellboy II – Az Aranyhadsereg

Szeretnénk is meg nem is a kiváló mexikói rendező, Guillermo del Toro (Ördöggerinc, Mimic – A Júdásfaj, Penge 2., Pokolfajzat) gyerekei lenni. Azért igen, mert egyedülállóan fantasztikus meséket tud mondani, és azért nem, mert éppen a meséi miatt vizesre izgulnánk a párnát.

Lényeg a lényeg: lehet, hogy akad nála összeszedettebb, „több mondandójú” direktor, de gazdagabb fantáziájú aligha. Az etyeki Korda-stúdióban forgatott második Pokolfajzat-filmje látványa egyszerűen hihetetlen, beég az agyba, és a sántikáló története bicegéseit hajlamosak vagyunk megbocsátani. Mert a sztorit nem neveznénk átütőnek, ahogy a misztikus képességű trió – a démoni Pokolfajzat (Ron Perlman), a „tűzleány” Liz Sherman (Selma Blair) és a féktelen agyvelejű „hártyaember”, Abe Sapien (Doug Jones) – megküzd a fantázia- és az emberi világ fegyvernyugvását felmondó, misztikus erejű ördögi vezérrel és bizarr martalócaival.

A Mike Mignola-képregény alapján született látványos és izgalmas mozi plasztikussá teszi a sztorit, megértjük, hogy del Toro miért is vihette haza a remek A Faun labirintusa című filmjével az idei összes „vizuális Oscar-díjat – operatőri munka, smink és maszk, látvány –, és csak ámulunk és bámulunk.

Az ígéret szép szó

A bosnyák forgatókönyvíró-rendező (és alkalmasint színész és zenész), Emir Kusturica önmagát ismétli. A korai sikerek (különösen A cigányok ideje, Underground és Macska-jaj) nyomán új filmjében újfent beleszédülhetünk a balkáni „haláltáncos” örvénybe. Szerethetjük a hangulatot, a figurákat, az alakításokat, azaz: jól „szórakozhatunk”. Csupán azt nem értjük, mi végre az egész, mi annak a célja, hogy ami már korábban – ütősebben, hatásosabban – elmondatott, az most megint a terítékre kerül.

Egy négyfős szerbiai falucskában járunk, ahol a tizenkét éves kamasz, Tsane él a nagyapjával. Itt lakik még a tanítónő, Bosa is, akinek leghőbb vágya, hogy férjhez menjen Tsane öregjéhez. A nagyapa viszont inkább a „haldoklást választja”, ám mindenképpen gondoskodni szeretne unokája jövőjéről. Ezért megígérteti a fiúval, hogy az bemegy a városba, elviszi egyetlen tehenüket, és a kapott pénzből vesz egy szentképet, és szerez magának feleséget. Tsane alig ér a városba, máris egyik kalandból a másikba sodródik. Maffiózókkal hadakozik szerelmes lesz, szóval a helyzete „balkániasan” („kusturicásan”) kuszává válik.

Az argentin írózseni, Jorge Luis Borges szerint minden művész egész életében egyetlen művet alkot. Amennyiben így van, mi ezúttal annak vagyunk a tanúi, hogy Kusturica elismétli az eddigieket. Reméljük azért, hogy a következő filmjében tovább lép.

Zsenikém – Az ügynök haláli

Peter Segalt általában olyan vicces filmekkel bízzák meg, amik bevált receptek (klisék) mentén működnek (Csupasz pisztoly 33 1/3 – Az utolsó merénylet, Az 50 első randi, Csontdaráló). A rendező le is tudja a leckét, művei egyáltalán nem rosszak, csak hát…

A Zsenikém – Az ügynök haláli is egy szórakoztató kémfilmparódia. Benne az ördögien furmányos és gonosz KAOS nevű szervezet emberei hatolnak be az Amerikai Egyesült Államok kémközpontjába, lebuktatva az összes ügynököt. A főnök csak járatlan elemzőjére támaszkodhat, aki természetesen ravasz spionnak eléggé kétbalkezes, ezért is adja társául a lebukástól egyedül megmenekült, tapasztalt 99-es ügynököt. „Szörnyű” titkokra bukkan fény – miközben a páros egyre közelebb kerül egymáshoz…

A Buster Keaton-i komikusvénával megáldott, tehetséges Carrell miatt élvezhető a film elsősorban. A Mel Brooks ötlete nyomán negyven éve futott (Get Smart – A balfácán) tévésorozat filmes újjáélesztése miatta figyelemre méltó. Carell for President!