A dopping szó valószínűleg a holland dop-ból ered, a zulu harcosok alkoholtartalmú italát nevezték így, amellyel a csata előtt növelték a bátorságukat. A Nemzetközi Doppingügynökség (WADA) hivatalos oldalán olvasható történeti áttekintés szerint a kifejezés a 20. század elején vált közismertté, a tiltott szerekkel „feltuningolt” versenylovakkal kapcsolatban használták.
Már az ókori Görögországban, az olimpiai játékok szülőhazájában is különböző teljesítményfokozó szerekkel igyekeztek minél jobb eredményeket elérni az atléták. Speciális diétákkal, próbálták jobb formába hozni magukat. A stimuláló szerek, mint a sztrichnin, koffein, kokain és az alkohol használata a 19. században terjedt el. Thomas Hicks az 1904-es olimpián már úgy nyerte meg a maratoni számot, hogy a verseny közben nyers tojást evett és brandy-t ivott, a segítőitől pedig sztrichnines injekciókat kapott.
Tiltották, de nem nézték
A 20-as évekre annyira elharapózott a különböző szerek használata, hogy elkerülhetetlenné vált ezek tiltása. Elsőként a Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF) lépett az ügyben, és 1928-ban megtiltotta a teljesítményfokozók használatát. Számos más sportszövetség követte az IAAF példáját, de a tiltás nem bizonyult eredményesnek, hiszen még nem vizsgálták a sportolókat.
Simpson egyike a dopping első áldozatainak (dpa)
A helyzet tovább romlott a 30-as években feltalált a szintetikus hormonok megjelenésével, amelyet a sportolók az 50-es években fedeztek fel maguknak. A római olimpiai játékokon (1960) egy dán biciklista, Knud Enemark Jensen holtan fordult le a kerékpárjáról, és az orvosok nem tudták újraéleszteni. A boncolás során amfetamin nyomaira bukkantak a szervezetében.
Első vizsgálatok
A kerekes halála után egyre nagyobb nyomás nehezedett az egyes sportági szövetségekre, és 1966-ban elsőként a UCI (kerékpár) és a FIFA (labdarúgás) vezette be a rendszeres doppingteszteket. A következő évben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (IOC) létrehozta az orvosi bizottságát, amely összeállította első listáját a tiltott szerekről. Az ötkarikás játékokon Grenoble-ban és Mexikóvárosban mutatkoztak be a tesztek, amelyeknek a létjogosultságát egy másik kerekes, Tom Simpson halála is jelezte. A brit kerekes a Tour de France-on egy gyilkos emelkedőn fordult le a biciklijéről, és akárcsak Jensen esetében, rajta sem tudtak segíteni.
A 70-es évekre már a legtöbb szövetség kötelezővé tette a tesztek állandó használatát, és 1974-ben az anabolikus szteroidokat is sikerrel mutatták ki a sportolók szervezetében. Ebben az időszakban ugrásszerűen megugrott a pozitív doppingmintát száma, elsősorban az erősportokban, mint a súlyemelés és a dobószámok.
Egy lépéssel az ellenőrök előtt
A dopping ellenes harcot a 70-es és 80-as években az is nehezítette, hogy számos országban központilag látták el a sportolókat. Ez a gyanú később csak az NDK esetében bizonyosodott be. A stimulánsok és a szteroidok esetében látványos „sikerek” születtek, a vérdopping elterjedésével azonban ismét lépéselőnybe kerültek a sportolók. Az atlétától levettek egy bizonyos mennyiségű vért, amelyet aztán feldúsítva kapott vissza.
A vér hemoglobinszintjét növeli az erythropoietin (EPO) is, amely már 1990-ben felkerült az IOC listájára, de az anyagot sokáig képtelenség volt kimutatni. A sydney-i olimpián (2000) vezették be először egy sikeres tesztet.
Manapság a tetrahydrogestrinone-t (THG), a modafinilt és az új csodaszerként emlegetett IGF long 3-at próbálják meg kiszűrni az 1999-ben megalapított WADA emberei a sportversenyeken. Tiszeker Ágnes, a WADA magyarországi tagszervezetének a MACS-nak az elnöke szerint mind a három szer kimutatható – csak nehezen. Reméljük Pekingben nem a magyarok doppingügyeitől lesz hangos a nemzetközi sajtó.
