1902. október 12-e kiemelt dátum úgy az osztrák, mint a magyar futballtörténelemben. A Bécsben megrendezett Ausztria-Magyarország találkozó (5:0) azon kívül, hogy mindkét válogatott életében az első nemzetközi megmérettetést jelentette, egyben a kontinentális Európában megrendezett első nemzetek közötti mérkőzésnek bizonyult.
Csodacsapat
A harmincas évek elején a futball virágkorát élte Ausztriában. A „bécsi stílus” a csúcson volt; a sajátos, például a magyarok által is képviselt játékmód, a technikai képzettségre, s a rövid passzokra fektetett játék Európa-szerte elterjedt. Az osztrák aranycsapat, a rendkívüli, válogatott karrierje során 27-szer eredményes, morva születésű Matej Sindelar (nevét később németesítette Matthiasra) által fémjelzett „Wunderteam” 1931 februárja és 1934 júniusa között 101 gólt szerezve csupán kétszer szenvedett vereséget: 30 mérkőzés alatt.
Polster és Herzog: az utolsó nagy generáció (Getty)
Időközben az Eb-k elődjének is számító Közép-Európa-kupát – a rendezvényt eleinte az első trófeát átadó csehszlovák miniszterelnökről Svehla-kupának, míg a világháborút követően az akkori osztrák szövetségi elnökről Dr. Gerö-kupának is nevezték – 1932-ben megnyerte Ausztria: mint később kiderült, ez volt a legendás Hugo Meisl által felkészített, játéka és sajnos sorsa alapján is a magyar Aranycsapattal rokonítható, osztrák Aranycsapat egyetlen győzelme.
Az osztrákok 1934-ben világbajnoki elődöntőig jutottak, s alig maradtak alul a végső győztes olaszokkal szemben (0:1), sőt, az osztrákok joggal zúgolódtak, mivel a svéd Ivan Elkind játékvezető a kedvezőtlen körülmények – eső, felázott talaj s emiatt a sokpasszos játékra alkalmatlan pálya – között rendezett mérkőzésen látványosan segítette a házigazdákat. Guaita góljánál Platzer kapust gyakorlatilag labdástól lökték a kapuba, míg a fazonszabász Sindelart Monti ott rúgta fel, ahol csak érte – megtorlatlanul. Az 1936-os berlini olimpiáról ezüstéremmel térhettek haza. Úgy tűnt, Ausztria akár Európa egyik vezető futballhatalmává válhat, azonban Hitler Németországa bekebelezte az országot, s így az osztrák labdarúgás is megsemmisült.
A hanyatlás évei
Az ötvenes évekig kellett várni az újabb osztrák futballreneszánszra, s a Walter Nausch szövetségi kapitány irányította válogatott 1954-ben a svájciak elleni csodálatos 7:5-ös győzelemmel az elődöntőig jutott. A Gerhard Hanappi és Ernst Ocwirk személyében világklasszisokkal rendelkező osztrákokat csak az NSZK tudta megállítani. Ezt követően a válság évei következtek, s 1978-ig az osztrákok nélkül rendezték a nagy tornákat.
A Krankl és Schachner gólerősségére, Prohaska játékintelligenciájára és Pezzey elegáns, ugyanakkor rendkívül eredményes védőmunkájára épülő válogatott Argentínában a címvédő NSZK-t ítélte hazautazásra a második körben, ám 1982-ben már némileg visszaesett az osztrákok teljesítménye, amit beárnyékolt a németekkel még az első csoportkörben megkötött sajátos megegyezés: a két európai csapat épp olyan eredményt (1-0-s NSZK-győzelem) játszott, amivel kiejtette a spanyolországi torna revelációját, a Madjer-féle Algériát.
Utolsó nagy generáció
A Toni Polstert és Herzogot kinevelő utolsó markáns osztrák generáció már eltávolodott a világelittől, annak ellenére, hogy 1990-ben és 1998-ban is kijutott a világbajnokságra – de közte olyan pofonok érték, mint az 1992-es Eb-kvalifikációban elszenvedett Feröer-szigetek elleni 1-0-s vereség. Polster és Herzog visszavonulását követően az osztrák futball újabb neves utódokra vár – más kérdés, hogy Josef Hickersberger jelenlegi csapatának egyik tagja sem közelíti meg a Köln, illetve a Werder Bremen és a Bayern egykori klasszisát.
