A hét filmjei: álom és ébredés

Az év legelső premierjei a képzelt és remélt valóságokból terelnek az igaziba. Merthogy – szerintük – az élet tényleg nem habos torta, sőt. Woody Allen új krimijében két fiútestvér szembesül ezzel, miközben egy szebb jövő képét dédelgetik magukban (Kasszandra álma). Will Smith utolsó New York-iként próbál életben maradni a mutálódott emberiség ellenében (Legenda vagyok). A biztonsági őrnő olyat lát a kamerán, akit nem akart volna (Red Road). Az irgalmas árvaházasnak nem a szegénység, hanem a – szerelmi – múltja a fő ellensége (Esküvő után). S bár nevetséges (röhejes), benne rejlik a modern ember nyomorúsága: az ifjú legény egy guminőt választ párjául (Plasztik szerelem).

Kasszandra álma

A nagyszerű és népszerű Woody Allennek – a viccfilmek és a mélytartalmú gondolati mozik után a Match Pointtal beköszöntő – új, kvázi „sötét korszakának” második darabja a Kasszandra álma. Sötét, kegyetlen világban járunk, amiben mindenki – önhibája vagy a végzet rendelése miatt – elbukik, de minimum: bűnt követ el, súlyosat. Ilyen minőségében a film az ógörög sorstragédiákkal rokonítható, ám mielőtt még bárki ijedten hőkölne hátra, nem intellektuális köldöknézésről van szó, hanem egy sodró, magával ragadó film noirról. Allen amúgy sem készít lilagőzös, unalmas filmeket. (Vacakokat olykor, de ez most más kérdés.)
A szokásosan saját könyv alapján dolgozó rendező mozija ismét (mint a Match Point esetében) Londonban játszódik. Fókuszában két fivérrel. Terryt (Corin Farrell) a játékszenvedélye sodorja bajba, Ian (Ewan McGregor) az igazi nagy szerelem miatt (Angela: Hayley Atwell) szorul meg. Howard bácsijuk (Tom Wilkinson) segít, ha… Ezért azonban nagy árat kell fizetniük, ami az onkli erősen hangoztatott jelmondata – „a család az család, a vér az vér” – a visszájára fordul, és a fiúkat végül egymás ellen fordítja.

Izgalmas, igényesen előadott mozi ez az új krimi – ne feledjük: a filmet Zsigmond Vilmos fényképezte, a zenéjét Philip Glass szerezte. S ideje leszoknunk Allen kapcsán a „legkedvesebb New York-i neurotikusunk”, „az intellektuális bohóc” stb. frázisokról, még ha igazak is, hiszen egyre inkább az látszik, egy olyan rendezővel van dolgunk, aki sok műfajban otthonos.

Legenda vagyok

Kétségtelen tény, New York és Woody Allen neve egybeforrott, a nyüzsgő metropolisz most azonban egészen másik oldaláról mutatkozik be: nem nyüzsög. Ugyanis egy víruskísérletnek köszönhetően az emberiség szinte teljesen kipusztult (a mutálódottak felfalták az egészségeseket), New Yorkban is mindössze „egy, csak egy legény van (maradt) talpon a vidéken”. Robert Neville (Will Smith). A férfi tagja volt korábban a génmanipulátor kutatóorvosok csapatának, és immúnis a kórokozóra. Miközben otthoni laboratóriumában keresi a gyógymódot, a kutyájával járja a várost, őzekre vadászik, a sarki tékából filmeket kölcsönöz, és minden délben a kikötőbe sétál, hogy rádióüzeneteire reagálva hátha előbukkan egy túlélő. Mert előbukkanni egyébként éjjelenként csak a csapatban tomboló mutánsok szoktak, mivel a napfény rájuk nézve halálos. Az egyik falka alfahímjével egy napon aztán Neville összeakasztja a bajuszt…

Francis Lawrence rendező (Constantine – A démonvadász) harmadikként vág bele Richard Matheson 1954-ben írott azonos című sci-fi regényének megfilmesítésébe, miután 1964-ben egy olasz–amerikai koprodukció keretében a The Last Man on Earth címmel már film készült belőle (rendező: Ubaldo Ragona, főszereplő: Vincent Price). Ismertebb a hazánkban is bemutatott 1971-es változat, Az ómega ember, amit Boris Sagal rendezett, és Charlton Heston alakította benne a főhőst. A forgatókönyvet most Akiva Goldsman készítette – aki az Egy csodálatos elme Oscar-díjas írója, A Da Vinci-kód vászonra transzplantálója és a produkció összekötő kapcsa. A Constantine-ban ugyanis producerként működött közre, és forgatott már Will Smith-szel is az Én, a robot című akció–sci-fiben, aminek a scriptjét ő alkotta.

Végül a történetet sikerült jól (izgalmasan, fordulatosan, tartalmasan) papírra vetniük, ezért Lawrence olyan horrort készíthetett, amely a figyelem fenntartása mellett valóban képes elgondolkoztatni. Nekünk, például, egyik kedvenc jelentünk, amikor a teljesen magányos férfi „beszélgetést” kezdeményezve randevúra hív egy kirakatbábut.

Red Road

Speciális darab a skót Andrea Arnold minimál-drámája. A Red Road tudniillik az úgynevezett „Terepszemle-elmélet” (Advance Party) alapján született, aminek lényege, hogy három különböző rendező ugyanazokkal a figurákkal – akiket ugyanazok a színészek alakítanak – forgat filmeket, azaz mindegyik filmben szerepelnie kell az összes megadott alaknak. Emellett még annyi megkötöttség van, hogy a történetnek Skóciában kell játszódnia, de a pontos helyszín szabadon választott, mint amiképpen az is, hogy mi a főhősök földrajzi, társadalmi, nemzetiségi hovatartozása, kidolgozható továbbá a szereplők múltja, lehet közöttük családi kapcsolatot létesíteni, felruházhatók jó és rossz tulajdonságokkal, és amennyiben szükséges, akkor további mellékszereplőket is bele lehet vonni az adott filmbe.

Első darab lévén, nem tudjuk, a filmtrilógia kísérlete sikeres-e? Azt azonban leszögezhetjük, a film, az első, jó, legalábbis folyton a biztonsági kamerákat figyelő őrnő és a monitorokon „levakarhatatlanul” felbukkanó férfi „kapcsolata” érdekes és izgalmas. Különösen a két főfigurának, a Jackie-t játszó Kate Dickie-nek a Clyde-ot alakító Tony Currannek (akit leginkább A 13. harcosból és az Underworld: Evolúcióból ismerhetünk) köszönhetően az.

Esküvő után

A dán rendezőnő, Susanne Bier a Hogy szeretsz? című drámája után – mint minden tényleges és annak mondott mozgalomtag – egyre inkább és határozottabban távolodik az 1995-ben alapított Dogma elveitől, a Testvéred feleségét… és A tűz martaléka című filmjeit követően ennek bizonyságára itt van az Esküvő után című családi-szerelmi drámája, amely a szikár skandináv filmkészítési elvekre immunis amerikai filmakadémiai tagokat is „megfertőzte”, és 2007-ben Oscar-díjra jelölték a legjobb külföldi nyelvű film kategóriájában.

Bier az érzelgősség (értsd: giccs) és a valódi érzelemábrázolás karcsú mezsgyéjén egyensúlyozik, s hogy nem hull az előbbibe – csak semmi pánik, majd egy esetleges hollywoodi remake megteszi –, nagyszerű arányérzékének, kiváló színészeinek és a precíz, sallangoktól mentes forgatókönyvének köszönhető. Utóbbi szerint az indiai utcakölyköket árvaházban istápoló dán férfiú, Jacob (Mads Mikkelsen, a későbben forgatott Casino Royale fő-gonosza) menhelyét úgy tudja megmenteni a bezárás rémétől, hogy elfogadja egy honfitárs pénzember, Jørgen (Rolf Lassgård) négymillió dolláros ajánlatát, aminek feltétele, hogy hazarepül szerződni. Az ilyesmi feltételek mindig gyanúsak, ezúttal jelesül azért, mert az aláírás napján kerül sor Jørgen lányának esküvőjére, ahol az örömanya (Sidse Babett Knudsen) történetesen Jacob ifjúkori szerelme… A múlt meg olyan, hogy gyakorta lezáratlan, különösképpen, ha érzelmekkel telített, és ezek az érzelmek a jelenig hatóan elevenek.

Amellett, hogy mindezek magyarázatot adnak a hősök mai napjait meghatározó döntéseire, az is nyilvánvaló, hogy a családi és szerelmi dráma elkerülhetetlen, és robbanni fog. A „dolog” persze nem olyan megdöbbentő és elemi erejű, mint a honfitárs Thomas Vinterberg Születésnapjában volt 1998-ban. Ez egyben Bier erőssége: a filmjét és (mindennapi) hőseit átható csendes szomorúság, a nemes egyszerűség. Itt senki sem erős, mindenki (könnyen) sebezhető, a szeretet-szerelem és a gyűlölet-megvetés kéz a kézben bukkannak fel. Megható, zsebkendőt követelő alkotás az Esküvő után, de a legcsekélyebb hatásvadászat sem jellemzi. Igényes játék az érzelmekkel.

Plasztik szerelem

Lehet-e vicces, ha valaki egy guminő iránt érez olthatatlan szerelmet? Lehet. A szexuális segédeszközként ismert és használatos tárgy nyilván mindeközben arra világít rá, milyen sekélyes és idióta a mai emberi társadalom, és igenis, egy hétköznapi, élettelen holmiban több élet és szeretet lakozik, mint akár a szemközti lányban (vagy fiúban).

A debütáló Craig Gillespie filmjében a társas-kapcsolati játszmáktól megcsömörlött Lars (Ryan Gosling) új – brazíliai – „barátnőre” tesz szert, akit Biancának hívnak, és akivel állítása szerint az interneten ismerkedett meg. Utóbbi igaz, merthogy a világhálón rendelt és egy dobozban érkező guminő az illető. Orvosi tanácsra az elsőre sokkolt bátyja (Paul Schneider) és sógornője (Emily Mortimer) úgy tesz, mintha a plasztikbaba élő volna, és így tesz az egész kisváros is. Persze aztán jön egy hús-vér csaj…
A téma kétfelé vezethetett, lehetett volna belőle egy a Farelly testvérekre jellemző – jó esetben: minőségi – alpári viccekre fűződő vígjátékot is forgatni. Gillespie mozija azonban a másikat választotta, inkább mosolyogtat, mint harsányan nevettet, és elgondolkoztatja az elmét – és melegíti a szívet. Minden giccstartalomtól mentesen.