Az év vége filmjei: szeretet után az ölés

Minden hatásra érkezik egy ellenhatás. Valahogy így van ez a nagy szeretetünneppel, a karácsonnyal is, amikor nem csupán a túl sok édességtől csömörlik meg az ember, de a szívét-lelkét simogató jó érzésekkel sem bír, és muszáj átengednie – legalább ideig-óráig (például egy film erejéig) – az irányítást a sötét kis démonoknak egy laza tereprendezésre.

Nyilván részben praktikus okokból kerülték a forgalmazók, hogy szenteste előtt erőszakos filmekkel bombázzák a közönséget, és most, az ünnep után kínálnak meg velük, másrészt azonban érezzük ezt a hatás-ellenhatás elvet érvényesülni, és tulajdonképpen nincs is ellenükre, hogy kiengedhetjük a tévé előtt gyermekes-kutyás könnyes opusokon felhalmozódott érzelmi gőzünket. Rögvest említhetnénk A király nevében című fantasyt, mint alkalmas eszközt, ami olyan szempontból mindenképpen célravezető kezdés, hogy a mese és a (véres) valóság határán lavíroz.

A király nevében

A király nevében

Uwe Boll valamit tudhat. Nézhetetlen B-kategóriás filmeket készít – holott az ilyen filmek létének egyetlen oka és létjoga, hogy megnézik az emberek –, amikben mainstream sztárok szerepelnek (például: Jürgen Prochnow, Christian Slater vagy Ben Kingsley, az Oscar-díjas). Kínosan vacak „videojáték-trilógiája” – amikor filmjeit egy-egy játék-kedvenc alapján forgatta (Holtak háza, Egyedül a sötétben, BloodRayne) – után sem zavarták el a producerek üveggyöngyöt fűzni vagy disznót tenyészteni (az újságírók igen), mi több elkészülhetett A király nevében című opusa, amiben az egy celluloid-kockára eső ismert (hollywoodi) arc meghaladja az összes korábbi Boll-szkeccst. Egyebek tekintetében nem, a rendező ezúttal is silány forgatókönyvből dolgozott (amit ő nagyszerűnek értékelt), és innen-onnan összehordott (lopott) motívumokból próbált meg építkezni.

A „bosszúsrófra” járó sztori szerint a félig mesebeli királyság egyszerű alattvalója (Jason Statham) fia meggyilkolása, felesége elhurcolása miatt a királyt (Burt Reynolds) és a sötét szándékú Gallian lovagját (Ray Liotta) vágyik móresre tanítani, a személyes harc aztán az ország, sőt a világ jövendőjét eldöntő küzdelemmé terebélyesedik. Ugyebár: jók kontra rosszak…

A pőre „bosszúfilmek” – olyan kincseket ideemlítve, mint az Oldboy, illetve Chan-wook Park vendetta-filmjei (A bosszú ura, A bosszú asszonya), de bizonyos értelemben a Leon, a profi is, és még, szerencsére, nagyon hosszan folytatható a sor – szívünknek igen kedvesek. Ám Boll műfaji katyvasza (az említett mellett a fantasy, a lövős-kardozós kalandfilm és a romantikus típus is képviselve van) ostoba, fantáziátlan és követhetetlen. Valószínűleg zseniális rábeszélőképességgel bír, hogy ennyi népszerű színészt és celebritást meggyőzött, hogy működjön közre az össznépi égésben, de ezzel a tudással nem filmrendezőnek kellett volna állnia, hanem porszívóügynöknek.

Mesterdetektív

Igazi intellektuális csemegét nyújt viszont Kenneth Branagh filmje. 1991 óta tudjuk róla, hogy krimit is tud rendezni (Meghalsz újra), de ez a mozija inkább főhajtás a színjátszás nagyszerűsége fölött, avagy hogy egy (szó szerint) lebilincselő történetet akkor válik ütőssé, ha megfelelően interpretálják, játsszák el. Az Anthony Shaffer-színdarab alapján készült krimi-mozi csavarja, hogy 1972-ben már vászonra vitték Joseph L. Mankiewicz rendezésében, hazánkban is bemutatták A mesterdetektív címmel.(A zseniális Laurence Olivier játszotta Andrew Wyke-ot, Michael Caine az ifjú Milo Tindle-t.) Most Caine Wyke bőrébe bújt, míg Milót Jude Law alakítja. Shaffer színművét most A francia hadnagy szeretője című film nagybecsű írója, Harold Pinter alakította mozgóképpé, és egy röpke cameo-szerepben ő is felbukkan a vásznon (illetőleg egy filmbeli tévémonitoron).

Mesterdetektív

A film – ahogy maga a (kamara-) darab – kétszemélyes, a befutott bűnügyi regényíró (most tehát: Caine) és az állástalan színész (Law) párbaja, amikor is utóbbi meglátogatja előbbit a szép és szépen (gazdagon) berendezett vidéki kúriájában, hogy rávegye, váljon el a feleségétől, engedje, hogy szabadon szeressék egymást. Kitérő válaszok közben a bestseller-szerző inkább arra venné rá a fiatalembert, hogy az emeleti széf igen értékes ékszerkollekcióját tegye magáévá, amiből bőkezűen eltarthatná az asszonyt, és a biztosítási díj az író fájdalmát is enyhítené. Természetesen az ajánlat nem őszinte, csapdát rejt, a kérdés, hogy Milo fel tud-e nőni a feladathoz – és Andrew szellemi kvalitásaihoz.

A hazai potenciális nézők jelentős hányada ismeri a harminc évvel korábbi adaptációt, és a kérdés nem is az, hogy a sztori az újdonság erejével tud-e hatni (tud), a krimi elég csavaros-e (az), hanem hogy a kétfős mozi leköti-e a figyelmünket. A két nagyszerű színésznek köszönhetően: le. Branagh a legtöbbet hozza ki belőlük és igyekszik filmszerűvé tenni a korántsem filmes történetet. A Mesterdetektív egyetlen – de alapvető – hibája, hogy nem filmszínházakba való, talán még színházakba sem, hanem könyvként egy kandallós nappaliba illik, egy jó fajta scotch-csal a kezünkben.

Golyózápor

Már Tapsi Hapsi megmondta: a répa öl. Michael Davis (100 nő) akcióvígjátékában két ízben is a hegyes gyilokzöldséggel küldi a túlvilágra ellenfelét az egészségestáplálkozás-hívő főhős. Ez a momentum jól jellemzi, hogy csak csínján bánjunk az akciók tartalmát illetően, hogy aztán annál pazarabb módon kezeljük a látványvilágot. Merthogy – tetszetős – akcióvígjátékról lévén szó, burleszk-jellegűen (tempóban mindenképp) záporoznak a töltények (á la A pofonok földje – csak ott főleg az ütések sorjáztak).

Golyózápor

Davis, aki a saját könyvéből rendezte a lövöldözős balettot, ha akarjuk, nagyon sajátos vallási persziflázst forgatott, trash modorban, ahol a legyőzhetetlen férfi (mondjuk, József) oltalmába vesz egy kisdedet (mondjuk, Jézust) és az újszülöttet tápláló prostituáltat (mondjuk, Mária Magdolnát), így menekülnek az őrjöngő, dühödt alvilági kiskirály (mondjuk, Heródes) elől. Ha mélytartalmi összefüggéseket keresünk, legalábbis ilyesmikre világíthatunk rá. Egyébként meg az utóbbi idők egyik leggyilkosabb humorú, leglátványosabb, hogy ne mondjuk: legjobb trash mozijával van dolgunk, amiben Owen kellőképpen laza, Bellucci bizsergetően kurvás, Giamatti pedig üdítően és újszerűen szarházi.