Évtizedes tündöklés után jó 30 évvel ezelőtt, 1975 áprilisában a vörös khmerek bevonultak Phnom Penh utcáira, és a vietnami háború menekültjei által kétmilliósra duzzasztott várost szellemvárossá változtatták. Egészen a vietnami hadsereg 1979-es bevonulásáig alig ötvenezren maradtak a városban. Phnom Penh-t gyakorlatilag lefejezték. Kiirtották az értelmiséget, vidékre száműzték a megmaradt lakosságot. Az egyik iskolát börtönné alakították, ez a Tuol Szleng, hivatalos nevén az S-21, ebben tartották fogva, kínozták és ölték meg a rendszer ellenségeit, vagyis mindenkit, akit oda sodort a vakvéletlen. Phnom Penh mellett pedig tömegsírok rejtették az áldozatok csontjait. Mára véget ért a rémálom, cserébe megjelentünk mi, nyugatiak, hogy újabb kihívást intézzünk a khmer királyságnak.
Szex és drogok
„Gyermeknek számít minden 18 év alatti. Ne bántsd és ne használd ki szexuálisan gyermekeinket. Ezek Kambodzsában bűncselekmények. Gyermekmegrontásért 20 év börtön jár itt és bűnvádi eljárás a hazádban. A gyermek megrontása romba dönti a gyermek életét. Ha megrontasz egyet, a te életed is romba dől.” Utána több telefonszám és mindenféle elérhetőség.
Kezembe került egy turistáknak készült szóróanyag az ország látnivalóiról, annak a hátoldalán olvasható a fenti közlemény. Figyelemre méltó a szöveg, látszik hogy nem viccelnek. A 20 év kambó börtönnél csak a 40 rosszabb, de mégsem várható el egy ennyire szegény országtól, hogy pedofil nyugatiaknak adjon kosztot és kvártélyt csak mert otthon nem elég sikeresek a fajfenntartásban. Hasonló a plakát az utak mellett, a szállásunk portáján. Érdekes, mind angol nyelven. Kicsit szégyellem magam, hogy potenciális pedofil vagyok ebben az országban. Remélem, lesz majd pár memoár a börtönből szabadultak rémálmairól, amikor éppen pár veszélyes elem adja körb őket a cellában, és akkor talán néhány évtized alatt mérséklődik ez a rémség. Ehhez persze kellenek a khmerek is. Kambodzsa tele van masszázsszalonokkal és karaoke bárokkal, na meg gyanúsan üres kocsmákkal. Nem nehéz rájönni, hogy mind bordély, nyilván nem állami felügyelettel, vagyis bármi megtörténhet. Pénzért.
Phnom Penh (Fotó: B. D.)
Hasonló a helyzet a kábítószerrel. Nem legális, szintén börtön jár érte, ennek ellenére csak az nem tud hozzájutni, aki csukott szemmel és bedugott füllel ül a szállodai szobájában. Ha valaki véletlenül elkerüli a dealerek raját, akkor a folyóparti sétány elegáns éttermei között akad rá a happy-pizzás helyekre. Ez utóbbi happy herb pizza, vagy extatikus pizza néven fut. Ártól és kéréstől függően marihuánát sütnek a tésztájába, így akár egy hétköznapi étteremben is bárki magához veheti a napi betevőt THC-ból. Ez úgy tűnik teljesen legális.
Nem úgy, mint az utcai árulás. Agresszív lett, és bővült a repertoár. Régebben sose jött oda senki ennyiféle drogot eladni, ma már arra kell ügyelni, hogy ne vegyen az ember. Egyszerre többen körbeállnak és sorolják a kínálatot. A határozott elutasításra az a válaszuk, hogy a fű, hasis, ópium, heroin, meszkál, gomba alkotta repertoárhoz hozzáteszik a speedet és az extasyt, mintha csak azért nem kéne az addig felsorolt, mert valami mást akarok. A turisták kiszolgálásában ez a mélypont. Nagy kár, hogy eddig jutottak.
Rock’n’roll
Pink Floyd, Metallica, Rolling Stones, Slayer és Sepultura. Az a közös bennük, hogy egy pulton árulják a lemezeiket az itthon még be sem mutatott legújabb filmekkel. Koncertek, albumok, kiadatlan felvételek, filmek, játékok, szoftverek, könyvek. Ezek hamisításában továbbra sem rosszak, külön iparág lett például a turistáknak árult kopizott irodalom. 3 és 8 dollár között olyan gyöngyszemeket lehet találni, mint az összes vonatkozó Lonely Planet útikönyv, Greene-től a Csendes amerikai, a teljes Hunter S. Thompson „gonzó” életmű, Angkorral és a Pol Pot-rezsimmel foglalkozó szakirodalom, és pár könyv a vietnami háborúról. A DVD ára mindössze két dollár, ez szabott, alkudni ebből már nem lehet, bár a jobb érzésű kereskedők 3 lemezt már 5 dollárért is odaadnak. A nyugati szerzői jog védői még egészen biztosan nem rúghatnak itt labdába a következő évtizedekben.
A nyugati zene átvette a hatalmat. A Hotel California naponta százszor hallott, immár gyűlöletes dallama a hétköznapi élet része, a Red Hot Chili Peppers, a Doors vagy a Thievery Corporation újabb nótáit játssza az összes kávézó, étterem, kocsma és egyéb mulatóhely. Van egyáltalán khmer zene? Természetesen van, nem is akármilyen. A baj csak az, hogy ezt könyvben olvastam, mert egyetlen egyszer sem hallottam, pedig elég sokat nyüzsögtünk helyiek között.
—-Népirtás és nemzeti megbékélés—-
„Akinek ilyen népe van, nincs is szüksége ellenségre”. Az ismert mondás parafrázisa tökéletesen jellemzi az országot mai napig megbélyegző véres vörös khmer uralmat. A nép egy csoportja, a vörös khmerek, mindenféle külső kényszer nélkül kis híján kiirtották a saját népüket. A dolog józan ésszel felfoghatatlan, nem volt ellenség, egy első látásra is működésképtelen utópia megvalósítási kísérletébe másfél millióan haltak bele, jó részüket tizenéves gyerekek verték agyon.
A sötét korszak két szimbóluma a Gyilkos Mező és a Tuol Szleng-börtön. Az előbbi az a hely, ahol vagy 8000 embert végeztek ki Pol Pot alatt, a másik pedig a rezsim egyik legdurvább börtöne, ami S-21 néven is futott. Az előbbi 15 km-re a várostól, nyugodt helyen található. A mezőn sokemeletes tornyot emeltek, amelybe rengeteg üvegpolcot tettek, mindegyiket telerakták koponyákkal kor és nem szerinti megoszlásban. A tömegsírok helyét gödrök jelzik. Körülötte természetesen árusok és koldusok hada.
A Tuol Szleng-börtönt iskolából alakították ki, és a rendszer ellenségeit (vagyis mindenkit, bárkit) tartották fogva, itt elsősorban a legveszélyesebb politikai foglyokat. Számos kínzóterem, parányi cellák, szögesdrót, szigorú rendszabályzat jellemezte. Eszerint az ide bezárt ember (?) egyetlen joga a csöndben ülés joga. Ha bármi mást csinált (nem válaszolt azonnal a feltett kérdésre, bonyolultan fogalmazott, üvöltött kínzás közben vagy akár csak megszólalt), tíz korbácsütés vagy 5 elektrosokk volt a büntetése. Több termet raktak tele az itt elpusztultak portréival, és egyben fotókiállítást rendeztek be a túlélők visszaemlékezéseivel.
Killing field (Fotó: B. D.)
A legkeserűbb rész azoké volt, akik a börtönben dolgoztak. Sokukat kényszerítették erre. Aki nem akart társai likvidálásában részt venni, annak ugyanúgy megölték az egész családját, aztán őt magát is, úgyhogy nyilván sokan a sajátjaikat mentették. Egy fickó azt írta, azóta is pokol az élete, mert a falujában rajta a bélyeg, hogy az S-21 őre volt… és nyilván rajta lesz élete végéig, aztán a fia fogja azt hallgatni, milyen ember volt az apja. Tettek ki Pol Pot-képet is, de valószínűleg úgy összefirkálták és összeköpködték, hogy most már csak az üres helye látható, alatta pár soros életrajzzal.
Mellette a védelmi minisztere, Son Sen portréja, rajzolt szemüveggel, khmerül összefirkált ábrázattal. A nyugatiak sem hagyták szó nélkül a helyet; a lépcsőfordulóban az igazán intelligens megnyilatkozások felfirkálva (fuck off don’t let this again) és társai. Szintén a kulturált látogatók miatt kitettek pár nevetni tilos táblát is.
Magyar film a piacon
Hogy sikerüljön lejönni a depressziós-népirtós programokról, kikapcsolódásképpen ellátogattunk az orosz piacra. Korábban arról volt híres, hogy zsákban lehetett kapni a marihuánát és bárki vehetett Kalasnyikovot, de ma már ennél jóval szolidabb: turistáknak póló, hamis CD és szuvenír egészíti ki a szokásos piaci kínálatot. Itt van DVD-n Antal Nimród új filmje is, a Vacancy. Ételfronton sem rossz a kínálat: sült madárpók, pirított óriáscsótány, na meg a szokásos, szöcske, sáska, lárvák, miegymás ugyanúgy kapható, mint répa vagy uborka. Egyetlen hátránya, hogy a bádogtető és a nyílt tűzön sülő kaják miatt még a 35 fokos kinti hőmérséklet is felüdíti az embert vásárlás után.
A központi piac, helyi nevén új piac, gúnynevén gazdagok piaca art deco stílusban épült a ’30-as években. Ékszerek, órák (rolex pár dollárért, ennek megfelelő minőségben és garancia nélkül), ruhák, selymek tömkelege kapható, de mégis az épület az, ami miatt érdemes megnézni. Egy nagy bogár kitinjére emlékeztet, elsőre érdekes, kultúrtörténeti szerepét figyelmen kívül hagyva azonban inkább ronda. Mindenesetre ez Phnom Penh egyik jellegzetes épülete, kívülről kihagyhatatlan, belülről kihagyható.
A piacok között motorosokkal vagy tuktukokkal (motoros riksa, nevét hangja után kapta) ingázunk. Közben állandóan küzdünk a sofőrökkel, de szerencsére elég jól meg lehet egyezni velük az árban. Mindenki arra hivatkozik, hogy drága a benzin, egy dollár literje, ezért akar többet, de ezt a dumát le lehet építeni olyanokkal, mint hogy „na ne má’, csak öt percre van” meg hogy „most viccelsz? Csak itt végigmész ezen az úton, alig 2 kilométer…” Két dollárból tehát ketten keresztbe lehet motorozni a városon, ami azért nem rossz pénz a fuvarra. A turistákat látva ugyanis egy vagy két dollár az egységár szinte minden egy dollár alatti termékre, szolgáltatásra. Ezért jóérzésű ember alkudozik, mert ha nem teszi, mindenki rájön, hogy csak gazdag turisták vannak, ami pedig még Kambodzsa káoszában is hatalmas tévedés.
