Előzmények
1956 februárjában tanácskozott a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. Kongresszusa. Ennek a tanácskozásnak a következményei érezhető változásokat hozott Magyarországon is.
A változás, az enyhülés nemcsak a politikai életben, hanem a Református Egyházban is jelentkezett a megkönnyebbülés szele. A szigorú ateista diktatúra, a „fortélyos félelem” mindenkit szorongatott, különösen az egyházhoz (bármelyikhez) közelállókat, így leginkább a lelkészeket. Állandó megfigyelés alatt tartottak szinte mindenkit. Aki templomba járt, az hátrányt szenvedett a munkahelyén, a lelkészeket pedig másodrendű állampolgároknak tekintették. Az egyházak minden tevékenységét a templomokba szorították vissza. Sem gyermek, sem ifjúsági munkát nem lehetett végezni, mert a jövendő nemzedékét az uralkodó rendszer a maga számára akarta felnevelni.
Ezen a nyáron volt az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottságának ülése Galyatetőn, melyre sok külföldi vendég érkezett. Ez az alkalom demonstratív jellegű volt, mert az egyházi vezetés azt akarta megmutatni a nyugatiaknak, hogy Magyarországon teljes vallásszabadság van. A gyülekezeti élet zavartalanul folyik, a vallását mindenki szabadon gyakorolhatja. Néhányunkat, akik valamennyire tudtunk angolul Pap László dékán azzal a feladattal bízott meg, hogy az érkező és elutazó vendégeket segítsük budapesti tartózkodásuk idején. A külföldi delegátusok különböző gyülekezetekben végeztek igehirdetői szolgálatot, amit előre megszerveztek. Mozgásuk, noha eléggé korlátozott volt, mégis kaptak elég információt a valós helyzetről.
A kül és belpolitika intenzív mozgásba lendült. Frissítő szelek kezdtek fújni mind az ország politikai életében, mind az egyház berkein belül. A lelkészértekezleteken, különböző gyűléseken egyre határozottabban vetődött fel a megszorítások, kötöttségek enyhítésének, ill. megszüntetésének igénye. Erről természetesen mi teológusok csak töredékes információkat kaptunk ,mert intézményünk a Budapesti Református Teológiai Akadémia olyan volt, mint egy békés zöld sziget a viharosan hullámzó tenger habjai között. Kívülről, közvetve és nem hozzáértőként figyeltük a kül- és belpolitikai eseményeket és meglepődéssel, nem kevés izgalommal fogadtuk a szorítások enyhülését, a sok változást, a mindig újabb és újabb fejleményeket, melyek naponként sodrásszerűen ragadtak magukkal.
1956 szeptemberében tettük le az alapvizsgát, így akkor bennünket az foglalkoztatott legjobban. Túljutván ezen az erőpróbán megkezdtük az 1956/57-es tanévet, nem gondolva arra, hogy ez a nevezetes esztendő mit jelent majd számunkra és az ország számára. Magócsi István évfolyamtársam, aki nagyszerű ember és jól tanuló diák volt, nagy lelkesedéssel vett részt a Petőfi kör összejövetelein, melyeket az Írószövetség szervezett. A sokszor hajnalig tartó viták során nagyon kritikus és a rendszert élesen bíráló hozzászólások hangzottak el. Magócsi Pista részt vett ezeken az alkalmakon és naponként hozta a híreket, beszámolva a fejleményekről, a parázs hangulatról, a követelésekről, amik ott megfogalmazódtak. Minden reggel izgalommal vártuk beszámolóját, így rajta keresztül tájékozottak voltunk és éreztük, hogy feszültség vibrál a levegőben, valamilyen változásnak be kell következnie.
Október 6-án volt Rajk László újratemetése, ami a politikához nem értők számára is nyilvánvalóvá tette, hogy itt nagy erők feszülnek egymásnak a politikai vezetésben. Mi teológus fiatalok, izgalommal vártuk, hogy mi történik és ez milyen változást jelent az egyházunk életében.
Az Írószövetség volt az egyik központ, ahonnan kisugárzott a kritika és a szellemi irányítás. Ekkor és később sem a szocializmus megdöntése volt a cél, hanem olyan gyökeres változás, mely a diktatúra megdöntését, a vezetők eltávolítását és a szabad, független Magyarországot jelentette. Az Írószövetség mellett a Budapesti Műszaki Egyetem diákjai voltak a forradalmi láng lelkes gerjesztői. A követeléseket 16 pontban állították össze.
Mi a Teológián ugyancsak „mozgolódtunk” és kifejeztük együttműködési készségünket a Petőfi Kör, az Írószövetség és az egyetemi ifjúság követeléseihez. Megfogalmaztunk egy 19 pontból álló kérést a tanári kar felé és szándékunkban volt leülni a tanári karral és a pontokban felvetett témákat megbeszélni, melyeket a teológus ifjúság egy-egy képviselője szándékozott előadni. Ezek között a pontok között voltak olyanok, amik már túlléptek a teológiai hallgatók problémáin és a Református Egyház életével és vezetőivel kapcsolatos kérdéseket feszegette.
A szép, napsütéses meleg októberben érezni lehetett a levegőben azt a megfogalmazhatatlan és kimondatlan érzést, feszültséget, hogy valami jelentős változásnak kell bekövetkeznie. Az akkori egyházi vezetés, Bereczky Albert, Péter János püspökök, az Egyetemes Konvent vezetői teljes mértékben igyekeztek kiszolgálni az állami ill, a pártvezetés (Magyar Dolgozók Pártja)igényeit. Ez azt jelentette, hogy teljes mértékben korlátozták és szűk keretek közé szorították az egyház, a gyülekezetek missziói tevékenységét. Az evangélizációk megszűntek, az ifjúsági munkát, nem engedélyezték A különféle konferenciák, gyülekezeti csendesnapok megszűntek.
A lelkipásztorok csak a saját gyülekezetükben szolgálhattak, egyéb szolgálatokat csak esperesi engedéllyel végezhettek az Egyházmegyei Közgyűlés által jóváhagyott missziói munkatervnek megfelelően. Ennek elmulasztása fegyelmi vétséget vont maga után. Az egyházi vezetők, hűséges kiszolgálói voltak a pártállamnak, így azokat a lelkészeket, akik megpróbálták missziói lelkülettel és hitbeli meggyőződésük szerint teljesíteni hivatásukat, különféle módon zaklatták sőt az állásuk is veszélybe került. A lelkészválasztás teljesen formálissá vált, a lelkészi állások betöltésénél meghatározó volt az Állami Egyházügyi Hivatal véleménye, ill. javaslata. A jelentősebb helyekre a „bizalmi emberek kerültek, de a kis falusi gyülekezetekbe is az egyházi vezetés által javasolt jelöltet lehetett megválasztani.
Az állami és pártvezetőknek ez a szolgai módon történő kiszolgálása már 1948-ban elkezdődött a”fordulat éve”-vel, amikor Révész Imre és Ravasz László püspököket kényszernyugdíjazták, Megkötötték a Református Egyház és a magyar állam közötti, un. „Egyezményt” mely arra volt hivatott, hogy rendezze és szabályozza egyenlő esélyekkel az egyház és az állam viszonyát.
Így került sor az egyházi iskolák államosítására, amikor a négy Teológiából (Sárospatak, Pápa, Debrecen, Budapest) az utóbbi kettő maradt, a középiskoláinkból pedig csak egy a debreceni, mert a többit önkéntesen ajánlotta fel az akkori egyházi vezetés., holott az állam a történelmi kollégiumokat nem akarta államosítani. A „második mérföldre” való elmenetel az egyház szándékos megkárosítását, hátrányos helyzetbe hozatalát jelentette.
Ez a belső errozió többet ártott, mint a külső üldöztetés.
Az egyház sanyarú helyzete abban is megmutatkozott, hogy a teológiai hallgatók száma rendkívül lecsökkent: 1951-ben l4 fő, 1952-ben három!!!fő, a mi évfolyamunkon 12 fő iratkozott be, ennek több mint fele lemorzsolódott. A lelkészhiány azonban csak később jelentkezett, mert a hitoktatás fakultatívvá tétele és rendkívüli megnehezítése, sok hitoktatói állás megszűnését jelentette, ami a gyülekezetekben szolgáló lelkészek számát növelte.
Visszatérve 1956-ra a külső „szabad szellők” az egyház életében is jelentkeztek. A teológusok, a fiatal lelkészek egyre erőteljesebben sürgették az egyház belső megújulását. Tették ezt abban a reményben, hogy ha politikai enyhülés következik be, akkor az egyházi vezetésben meglévő korrupt, az államot és a Kommunista Pártot szolgai módon kiszolgáló vezetőség helyett egy új, hivatásának és szolgálatának megfelelő, minden tekintetben korrekt, az egyháza érdekeit minden tekintetben figyelembe vevő vezetés kerül.
Ilyen körülmények között érkeztünk el 1956 októberéhez. Rajk László már említett október 6.-i újratemetése azt tanúsította, hogy a pártvezetésben a reformisták, kezdeményezte változás már megkezdődött, melynek külső jele volt az újratemetés és az utána következő önkritikák. A legkisebb párt alapszervezettől a Politikai Bizottságig mindenütt buzgó önkritika indult. Ez az „önkritika”, más szóval bűnbánat az egyházban csak a forradalom után jelentkezett és valósult meg, akkor is elég nehézkesen, akadozva, de lemondtak tisztségükről a kompromittálódott vezetők. (…)
