Igaz, hogy mostanság akár a túlélőtúra gondolata is felmerülhet bennünk Isztambul nevének hallatán, a madárinfluenza, a halálos kórt terjesztő kullancs és a helyi – gyakran robbantásokba torkolló – összetűzések ugyanis aligha a legbiztatóbb ajánlások. Ám alighogy megérkezünk a világ egyetlen két kontinensen fekvő városába, a Hagia Sophia látványa, az üdítő joghurtital (ayran) és a testi-lelki felfrissülést nyújtó török fürdő már csírájában elfojtja kétségeinket.
Bir ufák csáj lütfen. Egy pohár teát kérek. Tanulom a legfontosabb török kifejezéseket a társalgási zsebkönyvből, még ha csak egy hosszú hétvégére tudtam is Budapesttől elszakadni, hiszen rövidesen landolunk az isztambuli Atatürk repülőtéren. Tódulok útitársaimmal a tömeg után az útlevél-ellenőrzésre, hogy a sebtében megvett vízumot mutassam, miközben hirtelen Tarkan bukkan fel. Igaz, csak óriásplakátokon, s ahelyett, hogy a „cuppogatós” slágerét énekelné, inkább koncertjeit hirdeti bőszen. Meglátjuk, csak keveredjünk már ki a reptérről. Egyiptomi alkudozásokon megedződve derítem fel a taxiskínálatot, majd rövid címegyeztetés – amire még később úton-útfélen visszatérünk „külső segítség” bevonásával -, és már az útikönyvből kinézett hotel egyikébe tartunk a Sultanahmet városnegyedbe, amely Isztambul fő turisztikai látványosságainak a gyűjtőmedencéje.
Egy kiadós (sárgadinnyéből, omlettből, olajbogyóból, sajtból, fügelekvárból, sült krumpliból, teából és narancsléből álló) reggeli után már nyakunkba is vesszük a várost. Megérte, hogy már a nyitásra beálltunk a Hagia Sophia pénztára előtt kígyózó sorba, hiszen az „isteni bölcsesség temploma” többórányi látnivalót kínál. A hajdani bizánci ortodox bazilikát később mecsetként használták, napjainkban pedig múzeumként várja a látogatókat. Az 1985 óta az UNESCO Világörökség részét képező templom különlegessége a többszörös kupolamegoldás – tudom meg az útikönyvemből. Sőt, éppen a tanácsára malmozok a „Síró Oszlop” előtt – kivárva az ott lebzselő turistacsoportot -, ugyanis, ha az oszlop nyílásába beledugjuk hüvelyujjunkat, és megforgatjuk benne, nem csoda s nem ámítás, kívánhatunk is valamit.
Oszlop a fáraótól
Nem kell messzire menni az újabb látnivalóért, ugyanis az impozáns Kék Mecset (Sultanahmet Gamii) éppen a Hagia Sophiával szemben található, csak győzzük átverekedni magunkat a túloldalra a képeslapárusok és kalligráfiarajzolók tömegén. Igaz, hogy a Kék Mecset több mint ezer évvel később épült, mint az „isteni bölcsesség temploma”, ám Törökország legnagyobb és leghíresebb mecsetje címét vívta ki a „késés” ellenére is. Ez az egyetlen 6 minaretes dzsámi Törökországban, s az Isztambul jelképének számító épület az elnevezését a belső falait borító kék csempék után kapta. A turisták többsége itt általában leragad, és az imafülkéig már nehezen jut el. Ám nem ártana annak, aki történelmi ínyencségre vágyik, mivel az Ottomán-stílusban épült dzsámi egyik különlegessége az imafülkébe (mihráb) befalazott kődarab, amely a mekkai Kába kőből származik.
A Kék Mecset melletti tér három oszlopkülönlegességéről ezúttal én is meggyőződhetek saját szememmel. A kakukktojásra pedig fény derül: a Theodosius-obeliszknek nevezett oszlopot eredetileg III. Thotmesz egyiptomi fáraó állíttatta fel Heliopolisban, s Theodosius kelet-római császár 390-ben hozta el Konstantinápolyba. Az úgynevezett „kígyós oszlopot”, amely egykor a delphoi Apollón-templomot díszítette, 330 körül Constantinus császár hozatta a városba. A Hippodrom harmadik oszlopa pedig VII. Constantinus bizánci császár idejéből származik, bronz borítását keresztesek szedték le, és vertek belőle pénzt 1204-ben.
Az Ájult Imám
Ennyi látnivaló után elérkezettnek láttam az időt feltérképezni a török konyha speciális ízeit. A Divan Yolu utcán végigsétálva szinte szédítő a kínálat: lépten nyomon kebabos és koftás éttermek hirdetik a finomságaikat. Csak győzzek választani a „gasztronómiai bőség zavarában”. Elismerően nyugtázom, hogy sok vendéglő azzal is megkönnyíti a turista döntését, hogy nem egy – ismeretlen neveket felsorakoztató – étlapot kénytelenek átnyálazni, hanem egyenesen a „kondérhoz” mehet, azaz egyszerűen rábökhet a gusztusosan tepsikre helyezett finomságokra. Sőt, az étel összetételéről is alapos felvilágosítást kaphat a kedves szakácstól. Egy-két betanult török üdvözlés után – kedélyesen welcome-drink almateát iszogatva a vendéglőssel – olyan titkokról is lehull a lepel, hogy honnan is ered az „Ájult Imám” nevet viselő fogás elnevezése.
Egy hűsítő joghurtital (ayran) után ismét nyakamba veszem a várost a földfelszín alá készülődve. A 007-es titkosügynök nyomdokaiba lépek, amikor a Bazilika Ciszterna (Yerebatan Sarayı) rejtelmeinek felderítésére készülődve leereszkedem az egykori víztárolóba. Az 1963-ban készült „Oroszországból szeretettel” című James Bond-film egyik jelenetét éppen itt, Isztambul alatt vették fel. A ciszterna – melyet I. Justinianus bizánci császár építtetett 532-ben – sejtelmes megvilágítású, hatalmas termét 8 méternél is magasabb márványoszlopok tartják, melyek körül pontyméretű halak ficánkolnak.
Feltöltött kert
A luxust és a pompát a második napra tartogatva palotanézetésre indulok a Topkapiba és a Dolmabahce-ba. Az előbbi az Oszmán uralkodók székhelyeként illetve a XV. és a XIX. század között a szultánok lakóhelyeként funkcionált. A „mesés Keletet“ idéző Kincstárba és a korabeli Hárembe is bepillantást nyerve szinte el sem hiszem, hogy a 400 éven keresztül épült palotaegyüttesnek még a Vatikánénál is nagyobb a területe.
Pár órával később, néhány villamosmegállón túl már a Dolmabahce palotában találom magam, ahová csupán idegenvezető kíséretében léphetek be pár távol-keleti és angol turista társaságában. A színpompás épületeket és kertet elnézve kicsit nehéz elhinni, hogy az Oszmán Birodalom adminisztratív központjaként (1856 és 1923 között) működő létesítmény helyén eredetileg egy öböl volt, amit a 18. század során feltöltöttek. Kis fifikával és minimális, a helyi konyhán edződött töröktudás alapján viszont erre a tényre a palota nevéből könnyen rá lehet jönni: míg a „biber dolmasi” töltött paprikát jelent, addig a „dolma-bahce” feltöltött kertet. A három részből álló, 45 ezer négyzetméter területet elfoglaló palotában többek között Atatürk szobáját (az ágyát is, amelyben meghalt), és a világ egyik legsúlyosabb (4000 kg-ot nyomó) csillárját is megcsodálhattam, s fotósjegy híján orvul, egy óvatlan pillanatban kaphattam lencsevégre.
Teák, invitálások
Hogyan lehet a legjobban leadni egy laktató shish kebab (grillezett bárányhús) ebédet? Nem másként, mint egy kis bolyongással és több órás alkudozással Isztambul Fedett Bazárjában (Kapali Carsi). A Kelet tömény varázsa, ha röviden jellemezni akarjuk az elénk táruló látványt, hiszen a világ egyik legnagyobb fedett piacán 4000 boltocska kínálja áruit. Az utcácskákban elrendezett üzletekben teára, fűszerekre, szőnyegekre, kézműves termékekre, antik árukra, ékszerekre, bőrkabátokra, hastáncosruhákra alkudozhattam volna kitartóan, ám én csak a bőrpuffokra koncentráltam az otthonról megkapott ukáz alapján. Természetesen a bazári kalandot nem úszhattam meg bókok, teára szóló invitálások, telefonszámcserék nélkül, sőt még egy pár perces áramszünetet is átélhettem a keleti labirintusban.
A hazautazás előtt az esti órákban még nekivágtam a Galata-hídnak, noha nem a töméntelen horgász aznapi fogására voltam kíváncsi, hanem a Hagia Sophia kupolájának, a Kék Mecset minaretjeinek, a Topkapi tornyainak, a Szulejmán és az Új mecset sziluettjének a hídról elém táruló látványára.
Hát, Tarkan-koncerten való tombolás helyett egy-két CD-vel, hagyományos török fürdőben való izzadás helyett egy üveg rózsavízzel, és az Aranyszarv-öbölben való sétahajós ringatózás helyett a hihetetlenül tiszta isztambuli villamoson való tantuszérvényesítéssel kellett ezúttal beérnem, de legalább lesz elég indok a visszatérésre.
