Montevideó rendezi a vb-t
A világbajnokságot teljes egészében Montevideóban rendezik: a Pocitos-ban, a Pargue Centralban és a kezdésre el sem készülő Centenarióban. Ötvenkét évvel később Spanyolországban, amikor első alkalommal vesz részt 24 ország a tornán, már 14 város 17 stadionjában játsszák az 52 meccset.
A FIFA 1904-ben alakult meg, de csak az 1924-es párizsi olimpián beszélhettünk első alkalommal valóban nemzetközi focitornáról: első alkalommal szerepelnek nem európai csapatok. Nagy meglepetésre Uruguay helyenként szenzációs játékkal megnyerte az ötkarikás játékokat. Négy évvel később ismét a dél-amerikai csapat nyer, és ekkor merül fel először az igény arra, hogy külön foci világjátékokat kellene szervezni. Az ötletet a szövetségek lelkesen támogatják, és egy évvel később a FIFA közgyűlésén Uruguay-nak ítélik a rendezés jogát.
A csonka torna
Sokan nem akarják vállalni a hosszú utat, és a klubcsapatok akárcsak napjainkban egyáltalán nem örülnek, hogy legjobbjaikról két hónapra le kell mondaniuk. Így az első vb meglehetősen csonkára sikerül, hiszen mindössze 13 válogatott vesz részt, annak ellenére, hogy a világszervezet minden tagországot meghívott. (Akkoriban még nem kellett selejtezőket játszani, és a csoportokat is csak közvetlenül a kezdés előtt sorsolták ki.)
Két hónappal a torna kezdete előtt még egyetlen egy európai szövetség sem jelezte a részvételét, ám Jules Rimet a Fédération Internationale de Football Association (FIFA) elnöke addig könyörgött a sportvezetőknek, míg négy európai ország beadta a derekát. Romániában a király külön rendeletet hozott, melynek értelmében a válogatott tagjai két hónapra szabadságot kaphatnak, és visszatérésük után tovább dolgozhatnak a munkahelyükön. Az már más kérdés, hogy nem sok időt töltöttek a távoli kontinensen a román focisták, hiszen miután megverték Perut, nagy ruhát kaptak a későbbi győztestől, és hamar hazaindulhattak.
A kalandos út
A négy európai csapat közösen június 21-én indult el a Conte Verde óceánjáróval. Nyolc nappal később megálltak Rio de Janeiróban, ahol „felszedték” a brazilokat, majd július 4-én megérkeztek Montevideóba.
A négy már említett európai együttes mellett nyolc dél-amerikai csapat, és az Egyesült Államok legjobbjai amolyan megfigyelőként érkeztek az uruguay-i fővárosba. Az előzetes várakozások alapján az európai csapatoknak nem lehettek vérmes reményeik, de a négy gárda jobban szerepelt, mint ahogyan azt sokan képzelték. A franciák például 4-1-re lelépték Mexikót, és csak gigászi csatában, meglehetősen egyedi körülmények között kaptak ki a későbbi másodiktól. A bíró hat perccel a játékidő vége előtt lefújta a mérkőzést 1-0-ás argentin vezetésnél. A heves tiltakozások hatására végül lejátszották a hátralévő időt is, igaz némi késéssel mivel néhány focistát már a zuhanyzó alól kellett ismét a pályára rángatni.
Uruguay a világbajnok
Néhány nappal később fantasztikus hangulat uralkodott a Centenario stadionban – az akkori világ legnagyobb futballarénájában -, amely csak a hatodik játéknapra készült el. Az Uruguay-Argentína döntőre 80 ezer nézőt engednek be a százezres stadionba. A találkozót a gauchók kezdik jobban, és a félidőben a hazai rajongók nagy bánatára 2-1-es hátrányt mutat a kijelző. A második játékrészben azonban egy teljesen más felfogásban futballozó hazai együttest csodálhatnak meg, és sikerül is megfordítani a mérkőzést. Mikor John Langenus belga bíró lefújja a döntőt, már 4-2-re vezet Uruguay.
Jules Rimet adta át a győztes csapat kapitányának, José Nazassinak a 30 centiméter magas, és négy kilós aranytrófeát, a Victoire aux Ailes d’Or-t. Az eredményhirdetést követően feje tetejére áll az uruguayi főváros: napokon keresztül ünnepeltek a rajongók, és a világraszóló győzelem emlékére ünnepnapnak nyilvánították július 31-ét.
