Kettő a sok közül
Grúziában se szeri se száma a réges-régi történelmi emlékhelyeknek. Közülük kiemelkedik a freskókkal díszített David Gareji kolostor közel az azeri határhoz. A sziklába vájt szerzetesi otthonok közül a legősibb a hatodik századból való, a festmények néhány évszázaddal később születtek. Nem kevésbé lebilincselő a kolostorrendszer földrajzi fekvése sem. Közel a fővároshoz található Uplisztikhe a kétezer éves barlangváros, melyben egykor húszezer ember élt. Mindkettő kihagyhatatlan.
Örményországból marsrutkával átautókázni Grúziába olyan, mint egy osztálykirándulás. Bár a magyarul többnyire iránytaxiként emlegetett mikrobusz működését tekintve alig különbözik a hazánkban csak távolsági buszként emlegetett kollégájától, az élmény összehasonlíthatatlan. Ott és akkor álltunk meg hosszabb-rövidebb időkre, ahogyan azt az osztályfőnökként viselkedő sofőr jónak látta, a határhoz érve ő intézte az útleveleket és terelgette a viszonylag kis helyen összezárt, így gyorsan csapattá formálódott utazóközönséget, mint a birkákat. Persze ez jól van így, vélhetően nem véletlenül vásárolt össze megállóink alkalmával nagyjából 15 doboz cigarettát és osztogatta a határon az illetékes elvtársaknak, akik cserébe nem sokat kekeckedtek a társasággal. Néhányszor kiszálltunk, néhányszor beszálltunk, volt egy kis csomagátkutatás és már Grúziában voltunk. Hogy mindezt birkatürelemmel és szófogadóan viseltük, elnyerte méltó jutalmát, hiszen miután átléptünk a határon, már nem azért álltunk meg, hogy sofőrünk újabb adag cigarettát vegyen, hanem minden utas kapott jutalmul egy üveg kólát, a ritkaságnak számító turisták pluszba még egy üveg sört is.
Egy kis alkohol, és sok-sok szeretet
Az ide tévedt utazóknak amúgy is igazán különleges bánásmódban van részük. Szinte egy kézen össze lehet számolni, hány (nyugati) turista barangol egyszerre Grúziában, e csodálatos ország lakói, az olykor elrettentő mértékű szegénység ellenére, mégsem a dollárjeleket látják az utazó homlokán. Sőt, olyan őszinte érdeklődéssel, meleg kedvességgel és diszkrét vendégszeretettel fogadják, hogy az ember elgondolkodik azon, vajon tisztességes dolog-e egy egész életet turistaként eltölteni Grúziában, vagy néha illene egy hétre hazamenni. Két dologra különösen gyakran invitálják a külföldieket: török kávéra és vodkára. Leginkább ilyen sorrendben.
Ez mondjuk érthető is, hiszen míg az előbbiből egy kávéscsészényi bőven felrázza az embert, utóbbiból nem olyan könnyű megálljt parancsolni egy féldeci után. Már csak azért sem, mert a kocsmákban és éttermekben nem igazán ismerik ezt a mértékegységet, aki vodkát kér, az jó eséllyel számíthat arra, hogy egy egész üveg landol az asztalán. Ebből a szempontból ugyan gyorsan kicsúszhat a talaj azok alól, akik könnyen elcsábulnak, ám, a grúzok egy másik szokása a gyors berúgás legjobb ellenszere. Itt ugyanis nem úgy megy, hogy az ember elmotyogja a bajsza alatt, hogy egészségedre, és mire szó a végéhez ér, már a torkát hűsíti a feles. Ha ivás, akkor koccintás, ha pedig koccintás, akkor tószt. A pohárköszöntőnek komoly hagyománya van, annak magvasnak kell lennie, bölcsnek, tömörnek, de nem ám összecsapottnak! A dolgot olyan komolyan veszik, hogy mint nálunk a vőfély, ott a pohárköszöntő megkomponálása és előadása külön foglalkozásnak számít. Az úgynevezett tamadának ráadásul jó párat tudnia kell, hiszen a grúzok nem arról híresek, hogy szeretik a csapvizet.
Harc a panellel
Pedig nem egy búsuló nemzet, s ha például fővárosról van szó, nincs is miért búslakodnia. Tbiliszi más, mint a többi grúz város, s itt nemcsak arra az elképesztő különbségre kell gondolni, ami általában a vidék és a főváros fejlettsége, az ott élők átlagos életszínvonala között tapasztalható. Tbiliszi egyes részei a szovjet korszak ellenére is meg tudtak őrizni valamit a XX. század eleji polgári világból. Az akkor épült bérházak egy része olyan állapotban van, hogy az ember nem szívesen álldogál az erkélye alatt, mégis igazán meghitt hangulatot árasztanak ezek az utcák, nem is beszélve azokról a részekről ahol nem hagyták elöregedni a régi házakat. Márpedig felújított, igényesen és szépen restaurált épületből is bőven akad, különösen a forgalmasabb sugárutak mentén, s ezek közül jó néhány megállná a helyét Nyugat-Európában is. Mégis az, hogy mindez a Kaukázusban van, varázslatos atmoszférát teremt, s az ember hajlamos reménykedni abban, hogy nem kilátástalan szélmalomharc a városépítők küzdelme a keleti blokkban megörökölt panelrengeteggel szemben.
Hasonlóan szemet gyönyörködtető a várost kettészelő folyó meredek sziklapartján épült házikóinak sora, de sajátos hangulatot kölcsönöz Tbiliszinek, az is, hogy több oldalról is meredek dombok, hegyek veszik körbe. Ezek közül az egyiken magasodik Grúz anyácska szobra, mely a város szinte bármely pontjáról látható. Ez nem mondható el a tbiliszi kénfürdőkről, melyekből mindössze a középen szellőzőnyílással ellátott szabályos gömb alakú kupolák látszanak ki a földből, egymás mellett több is, ám érdemes bemenni a sok mellalakú képződmény egyikébe, még csak drágának sem nevezhető egy nagyobbacska kénes forró vízzel feltöltött medence bérleti díja.
A diktátor otthona
A fővárostól nincs messze Gori, Sztálin szülővárosa, mely tanulságos időutazást kínál az ide látogatóknak. Már a főtéren magasodó hatalmas Sztálin-szobor is jelzi, másként tekintenek egykori otthonában a legendás diktátorra, mint a világ többi részén. A múzeum legalább annyira kritikusan mutatja be az államférfi életét, mint amennyire ő maga bírta és gyakorolta a kritikát…Haláltáborokról, népirtásról egy szó sincsen, aki véletlenül ez alapján alkotna véleményt Sztálinról, az még azon is elmereng, bárcsak neki is ilyen nagyszerű nagypapája lett volna. A grúz államférfiról dicső ódákat zengő tárlatvezető arra a felvetésünkre, hogy a diktátor emlékkönyve egy kicsit hézagos, csupán annyit jegyzett meg, hogy ő csak a munkáját végzi. Majd elmesélte, hogy a helyi kommunisták minden évben virágot helyeznek a Sztálin szülőházában a diktátor születésnapján.
A hatalmas Sztálin-szobor azonban nem az egyetlen olyan jelenség, mely eszébe juttatja az embernek Szovjetunió egykori dicsőségét. Zsigulik és volgák millióinak duruzsolása adja meg az alaphangot Grúziában. Ám az egyetlen dolog, mely teljesen tönkretenné a grúz közlekedést, az a járműpark modernizációja lenne. Az itteni utak jó része ugyanis olyan állapotban van, hogy egy kiadós eső után medenceként is használhatnák a kátyúkat. Az utóbbiak gyakorisága miatt ráadásul olyan érzése van az embernek, hogy errefelé nem az utak kátyúsak, inkább csak lebetonozták az utat a lyukak között. A helyiek leleményességét dicséri, hogy gyakran inkább letérnek az útról, és amellett döcögve próbálnak haladni. Ezek után nem meglepő az autók állapota. Az a zsiguli, amelyikben hatan gyakorlatilag egy fél napot zötykölődtünk, hogy megtegyünk egy alig több mint száz kilométeres távolságot, úgy nézett ki, mint aki akupunktúrás kezelésről érkezett. Csavarhúzók, bicskák álltak ki a műszerfalból, ilyesmi tartotta az oldalsó ablakot, melyet két kézzel kellett felrántani majd utána újra kitámasztani valamilyen éles szerszámmal. Az pedig már kifejezetten cikinek számított, ha egy autónak nem volt betörve a szélvédője.
A zötykölődésért azonban bőven kárpótolja a turistát az emberek kedvessége mellett a látnivalók nagyszerűsége is. Az ország ugyanis teli van történelmi emlékhelyekkel. Sziklába vájt falvak, melyekben egykor több tízezren éltek, sziklafalba épített kolostorok melyekben még ma is laknak szerzetesek. S mindez olyan természeti kincsek gyűrűjében, mely önmagában feledhetetlenné teszi az itt töltött napokat.
