Botswana egyike azon afrikai országoknak, amelyekről jóformán semmit nem tudunk, nem szerepel a híradásokban, nincs éhínség, se háború, se dzsungel, se Szahara. Botswana a Dél-afrikai Köztársaság északi szomszédja, tengerpartja nincsen, területe mintegy 10 magyarországnyi, míg lakossága alig több egymilliónál. Ez, ugye, elég ravasz népsűrűségi számot eredményez: egy ember négyzetkilométerenként. Ekkora telekkel azért elég boldog lennék, bár a második szomszéd már félóra sétára lenne.
Utunkat jóféle Nissan terepjáróval kezdtük a déli határtól, az út rossz oldalán, ahogy kell. Néhány szót azért illik ejteni az afrikai kempingezéssel kapcsolatos apróbb előkészületekről. Van ugyanis három dolog, ami Európában magától értetődően mindenhol „van”, Afrikában azonban korántsem: víz, kaja és benzin. A raktér feltöltése tehát úgy indult, hogy három 20 literes benzinkanna, 100 liter víz és mintegy 2 heti élelem. Na most már höröghet a 6 henger, kis gyakorlás után bebizonyosodott, hogy bal kézzel is lehet sebességet váltani.
Az afrikai Siófok
Első és egyben legfelejthetőbb urbánus élményünk Gaborone, a főváros, amiről úgy gondolom, ezzel éppen eleget is írtam. Mondjuk, Siófok Balaton nélkül. Szóval gyerünk tovább, meg sem állunk a Khama Rhino Sanctuary (Khama orrszarvúmenedék) vadasparkig, ahol aztán tényleg az állatoktól elkerítetlenül verünk sátrat. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy bár sokféle állatot láttunk, orrszarvút konkrétan egyet sem. De a vadles már csak ilyen. Elindulsz az autóddal az egyik kijelölt ösvényen, és sasolsz. Aztán a fák koronája felett kifigyel egy zsiráf, a magas fűből felegyenesedik egy alacsony IQ-jú strucc, és az egyik sík területen felbukkan egy csapat zebra. Téged néznek, te pedig őket.
Az orrszarvú-rezervátumból két út vezetett a következő szálláshelyig: az egyik Botswana ipari központján, Francistownon át, a másik pedig a Kalahárin. Gaborone hihetetlenül érdekes metropolisa után úgy gondoltuk, hogy Francistownt jobb minimum 100 kilométeres körben kikerülni, így tehát a Kalahári felé vettük az irányt.
Észak felé haladva Etcha 5-ben szálltunk meg (van Etcha 3 is, 7 is), ahol egy egyetlen nagy ekcémává égett albínó igazított útba minket. A faluban szuvenírüzlet: kézzel font tálak, kosarak sorakoznak a polcokon, különböző árkategóriákba sorolva méret és minőség szerint. Okos találmány, hogy a kormány ügynöke vásárolja fel az árut az emberektől, fix árat fizetve értük. Ezek után a boltban is rögzített áron adják el a turistáknak, kiküszöbölve azt, hogy a kereskedők szippantsák fel a busás profitot.
De nem maradunk itt sokáig, irány a busmanok szent hegye, ami testvérek között is vagy hetven méter magas. Lévén hogy szent hegy, bőszen zarándokoltak is ide a busmanok, és amit más rendes ősemberek a barlang falára rajzoltak, azt ők barlang híján a hegy oldalára mázolták.
Delta a szárazföldön
Az Okawango-delta neve megtévesztő. Van itt egyszer ez az Okawango folyó, nem túl komoly, de, mondjuk, azért a Drávánál nagyobb. Hogy hogyan lehet egy folyónak deltája egy olyan országban, amelyiknek nincs is tengerpartja? Hát, úgy, hogy egyszerűen vége van az ország közepén. Ki kell önteni egy vödör vizet a kerti homokozóban, és máris érthetőbb. Lényeg, hogy csorog ez az Okawango, és elér egy-két törésvonal között megsüllyedt területre, ahol aztán megreked és elszivárog. A terület tulajdonképpen egy vízilómennyország! Kristálytiszta, sekély víz, zöld szigetek, kafferbivaly-koponya és pancsoló elefántok.
Természetesen zárt nemzeti park (mint Botswana területének körülbelül 20 százaléka), és a bejutás nem is olyan egyszerű. Két lehetőség van: az egyik, ha befizet az ember súlyos pénzeket egy ügynökségnek, akik bárkit bevisznek helikopterrel a rezervátum közepére, ahol két luxusétkezés között klasszikus homokszín Land Roverből lehet sasolni a legelő vízilovakat. Mi a másikat választottuk.
Nem mintha sajnáltuk volna a pénzt, a makkos cipő hajtókája alatt mindig lapul pár ezer kuvaiti dinár, de a homokszínű Land Rovertől elment a kedvünk. Szóval inkább virtusból körbeautóztuk ezt a durván alföldnyi területet, hogy elérkezzünk egy rozzant faluba, az egyetlen helyre, ahol a helyi zsiványok (Poler’s trust) bekenuznak/gondoláznak a vállalkozó kedvű turistákkal.
Madárlesen
Idegenvezetőnk Aby volt, a másodpilóta pedig Baba. Baba ránézésre 59, egy, maximum két foggal, ez utóbbit viszont nagyszerűen kihangsúlyozó, arcáról soha el nem fogyó mosollyal. Aby ezzel szemben képzett szakember! Erről – amellett, hogy még a leggizdább madarat is felismeri az énekéről – élére vasalt szövetnadrágja is tanúskodik. Szóval így fedeztük fel hatan az Okawango-deltát, Aby és Baba hosszú botjaikkal bőszen lökték a ladikot, mi pedig elképedve néztük a körülöttünk feltűnő elefántokat, majmokat és pelikánokat. Este vadkemping egy szigeten, majd másnap „a proper walk” („egy rendes séta” – ahogy Aby mondta).
Azonkívül, hogy unalmasan felsorolom az összes látott kórót-mándrucot, egy dolgot azért meg kell hogy jegyezzek: elefánttal találkozni úgy, hogy a köztetek lévő távolságot csakis az ő jóakarata tartja fenn (se kerítés, se árok, se szélvédő), megtanít szerénynek lenni. Most külön nem térnék ki az esti tábortűznél a Baba hajára hulló kígyóra, az éjjel a zseblámpa fényében megcsillanó ismeretlen eredetű szempárokra, sem pedig a csakis naplemente után nyíló sárga vízililiomokra.
Azért a madárvilágról érdemes megemlékezni. Aby rettenthetetlen szorgalommal szólt be félpercenként olyanokat, hogy „balra kanálcsőrű gólya”, vagy „jobbra fehérfejű halászsas”, de nekünk szükségünk volt egy nap ráhangolódásra, mire sikerült egy-egy madarat kiszúrnunk ott és akkor, ahol ő meglátta, esetleg csak meghallotta. Nemegyszer evezett percekig egy irányban, csak mert valami ciklámenhasú prüntyőke csicsergését hallotta.