És itt nem is kizárólag az olyan filmjelenetekre kell gondolni, mint amikor az Alkonyattól pirkadatig szupervallásos nevelésű, szende tündér tinijeként lábujjait cumizgatta (és még lehetne sorolni hasonlókat oldalszámra). Hanem sokkal inkább mondjuk azokra, amikor a Strange Daysben vagy a Született gyilkosokban másra is használta csücsöri száját.
Énekelt. Bárdolatlan, erőből küldött, rekedtes hangon, de énekelt. És mi imádtuk, ahogy énekelt. Aztán az utolsó Prodigy-albumon, az ismét sokat vitatott Always Outnumbered, Never Outgunned egyik húzódalában, a Hotride-ban egyszer csak visszaköszön az ismerős süvöltés, és kiderül, hogy túl számos korábbi (mindenféle) megjelenésen, 2003 óta punkzenekara van neki Juliette and the Licks néven. Döbbenet. Ráadásul alig valamivel a bemutatkozó nagylemez (You’re Speaking My Language) megjelenése (2005. május) után már itt is zúzzák nálunk, méghozzá a Sziget nagyszínpadán!
A p…apunknak titulált zenekar fent említett albumának beszerzése egyébként erősen javallott, mégpedig hamar, azok ugyanis, akik e tizenkét fííínoman zúzós kis dal ismerete híján nem is sejtik, mekkora koncertnek nézünk elébe a Licksnek (és a Sziget szervezőgárdájának) hála, később nagyon-nagyon fogják bánni, hogy ezt kihagyták. Nagyon.
Arról már nem is beszélve, hogy az amerikai filmipar igaz lázadóinak vadóc-überszexuális üdvöskéjét a színpadon teljes valójában, száz százalékig akció közben látni egy bő órán át… hát szóval … az sem lesz épp egyszerű.
