Nemrégiben olvastam egy érdekes elméletet az európai vízimalmokról, és az európai fejlődésben betöltött kulcsszerepükről.
Michael Mitterauer bécsi középkorkutató „Miért Európa? Más utakon középkori alapokkal” című, közelmúltban megjelent könyvében keresi a választ arra a kérdésre, hogy a Római Birodalom szétesése után civilizációsan elmaradott Európa hosszú távon hogyan volt képes olyan fejlett középkori civilizációk fölé emelkedni, mint az Arab Kalifátus vagy a Kínai Császárság.
A malom, mint technika
A szerző hipotézise szerint a szegénység és a központi hatalom hiánya rákényszerítette az embereket, hogy új, a túlélésüket segítő eszközöket találjanak fel. Mitterauer szerint a keletről érkező gabonafélék mellett a fejlődést leginkább a vízimalmok befolyásolták. A IX. század végére Európa-szerte elterjedt vízimalmok ugyanis nemcsak gabonát őröltek, hanem a technikai fejlesztések mozgatórugói is voltak. A vízimalmok adták az ötletet a bányákból a víz kiszivattyúzásához, és mintájukra épültek meg az első olajsajtolók, gipszőrlő és festékőrlő malmok, hírnökei voltak a papírmalmoknak, az ércet és cementet előállító malmoknak, valamint a textilipar fejlődését megalapozó kallómalmoknak.
Európával szemben az arabok viszont csak úgynevezett horizontális malmokat használtak (szemben a függőlegesen álló vízikerékkel), és azokat is többnyire csupán öntözésre, így ezek nem válhattak a fejlődés mozgatórugójává. A rizsre specializálódott kínaiaknak sem volt szükségük malmokra, sőt a kínai császár a buddhista kolostorokban elvétve előforduló malmokat is leromboltatta.
Központi szerep
A bécsi középkorkutató elméletén keresztül nézve a Balaton-felvidék roskatag vízimalmai a szokásosnál is szomorúbb látványt nyújtottak, miközben épp Tapolca-Diszelre, egy kivételt képező –hiszen más szerepben ugyan, de újra életre kelt, – malom gazdáihoz siettünk.
„A mi malmunk valaha két részből állt: az Eger patak bal és jobb oldalán is állt malomépület, a nyugati oldal azonban a XX. század elején már romokban állt. Így vásárolta meg az 1910-es években az öreg Stankovics, aki a romok helyére molnárlakást épített, a malmot pedig modernizálta” – meséli Vörösváry Ákos, a volt Stakonvics-malomba települt Első Magyar Látványtár egyik alapítója.
Stankovics törekvő molnár volt: először a vízikereket cserélte le turbinára a teljesítménynövelés érdekében, majd a malomgépezet mellé egyenáramú áramfejlesztőt is beépíttetett, és innentől ő látta el villamos árammal a falut. „Van egy közszájon forgó történet a faluban: ha lakodalmat tartottak egy háznál, és késtek a kóstoló malomba való küldésével, a molnárlegények lekapcsolták a villanyt – ez volt a figyelmeztetés, hogy várják a küldeményt” – meséli nevetve Vörösváry, aki „civilben” műgyűjtéssel foglalkozik, és a malmot is kiállítóhellyé alakította.
De nemcsak a műszaki haladás, hanem a vidéki társadalmi életnek is központjai voltak egykor a vízimalmok. A kisgazdaságok húsz-harminc-negyven kilométerről vitték a termést őrletni; minden malomnak megvolt a törzsközönsége. Az őrletés általában több napot vett igénybe, így a gazdák és segédeik szekértábort vertek a közelben, a várakozás idejét együtt múlatták. Sajátos szelete volt a világnak ez a malom körül kialakult kultúra.
Balsors
A feljegyzések szerint az Eger patak mentén már a XIII. században is állt malom, Vigántpetendtől Gyulakesziig jó hatvan évvel ezelőtt még több mint harminc lisztőrlő és deszkametsző malom zakatolt, csak Diszelben hét. Közülük eredeti funkcióját ma már egyik sem tölti be.
Sorsuk az államosítással pecsételődött meg. A téeszesítéssel megszűntek a kisbirtokok, a gazdák nem jöttek őrletni, a nagygazdaságoknak viszont nagyobb kapacitású malmokra volt szükségük, amelyek aztán kiváltották az erős folyású kis patakokra épített malmokat.
„Érdekes, hogy amikor a malmokat államosították, akkor csak konkrétan a malomépületet vették állami tulajdonba, a körülötte lévő területet meg a lakást meghagyták a molnárnak, aki így tehetetlenül nézhette, hogyan válik az enyészetté egykori megélhetése, munkahelye – mutat rá a rendszer abszurditására Gyökér Kinga, Vörösváry felesége.
A hatvanas évekre a diszeli malmok többnyire magtárrá alakultak, aztán mivel karbantartásukra nem költöttek, lassan teljesen használhatatlanná váltak. Az enyészetnek ugyanis nem könnyen adták át magukat, a régi mesterek értették annak módját, hogy az épületek ellenálljanak a több évtizedes állandó zakatolásnak.
Annak reménye, hogy valaha is újra felzúgnak, a bauxitbányászattal foszlott szerte. A karsztvízkitermeléssel leszállt a talajvíz szintje, a kutak elapadtak, a patakok vízhozama pedig lecsökkent. A patak mellett élő hajdani molnárcsalád unokáinak elbeszéléséből tudjuk, hogy a hetvenes években gyerekként még fejest ugráltak és pisztrángot horgásztak a bővizű Eger patakban. Ma már csak bokáig alig érő vizet találunk medrében. „Az öregek a faluban azonban még ma is folyónak nevezik” – jegyzi meg Gyökér Kinga.
A malmok még ebben a haldokló állapotukban sem vesztették el méltóságukat, minden épen maradt téglájukkal a múltat hirdetik az arra járónak. Szerencsére Vörösváryék mellett akadnak még néhányan, akik megpróbálják a mai világnak is élővé tenni a fennmaradt épületeket, és bár új szerepben, de tovább működtetni azokat. Van, aki étteremmé, van, aki panzióvá, mások fa- vagy szobrászműhellyé, megint mások lakássá, Vörösváryék pedig kiállítóhellyé és kávéházzá alakították át malmukat.
Vajon lesznek-e újra a vidéki kulturális és társadalmi élet központjai az Eger patak völgyének vízimalmai?
