Gyakorlott hedonistaként először a végtelen és szinte turistamentes karibi tengerpartra siettem, ahol a türkizkék, langyos víz és az ehhez passzoló árnyas kókuszpálmaligetek, a függőágyakkal felszerelt, mérsékelt árfekvésű italmérések egyszerű örömöket ígértek. Ezen a helyen bárki meggyőződhet az antropológiai elméletek igazáról: fajunk természetes élőhelye mégiscsak a trópusi égöv alatt van. Rövid kitérő a spanyol alkirályok egykori kedvenc nyaralóhelyére, Cartagena de Indiasba – ez sokak szerint a Karib-tenger legszebb városa, és nem mellékesen itt játszódik a Szerelem kolera idején -, majd irány Bogotá. 
Apró nehézségek
A buszpályaudvaron hallom, amint egy utast megnyugtat a pénztáros: az úton nem várhatók „nehézségek”. Ez egy eufemizmus a gerillák rajtaütéseire, egy olyan tényezőre, ami sajnos néha képes elrontani az ember jókedvét Kolumbiában. A külföldi látogatók szerencséjére a sokféle jobb- és baloldali, fél- és egészen katonai szervezet képviselői a turistáknak általában csak ideológiai brosúrákat nyomnak a kezükbe. A manapság amúgy egyre ritkább támadások célja rendszerint a helyi középosztály „megadóztatása” (értsd: emberrablás, váltságdíj, stb). Azért mégis a torkomban dobogott a szívem az első közúti ellenőrzésnél, ahol felismerhetetlen egyenruhájú puskás emberek motozták meg a busz férfi utasait – megkönnyebbültem, hogy végül kormánykatonáknak bizonyultak: mégis jobb a békesség.
Bogotá jó hely: hétmillió lakosával Dél-Amerika egyik kulturális és üzleti fővárosa, és ez látszik is rajta. Múzeumok, színházak, bevásárlóközpontok, irodatornyok, több hatalmas szórakozónegyed, remek tömegközlekedés. Persze a térségre jellemző ellentmondások itt is megtalálhatók: a nyomorgó külvárosi tömegek gyakran bűnözésből tudják csak fenntartani magukat, így nem árt odafigyelni, melyik negyedben szállunk le a modern, városi Volvo-buszokról. 
Az évszakfüggetlenség előnyei
Az Andok öt-hatezer méter magas hegyláncai – éppen errefelé metszik az Egyenlítőt – tájak, mikroklímák és az élővilág máshol ismeretlen változatosságát hozzák létre Kolumbiában. A fővárosban az egyenlítői fekvés és a 2600 méteres magasság kombinációja tökéletes, mérsékelt éghajlatot eredményez, igaz, évszakok híján itt egész évben nagyjából márciusi/októberi időjárás van. Azaz legnagyobb örömömre örökké tart a nálunk mindössze egy hónapos újkrumpli- és szőlőszezon, esténként már jól esik a forralt bor, és a többi tájegység állandó nyarából folyamatosan szállítják a déligyümölcsöket és a görögdinnyét is – ebben az országban egyszerűen minden mindig megterem. 
Az évszakfüggetlen gasztronómia örömei Medellínben is megtapasztalhatók, de még jobban örültem az évszakfüggetlen időjárásnak: a Bogotánál ezer méterrel alacsonyabban fekvő Medellínben egész évben garantáltan 20-25 fok van, a társasági élet szabadtéri teraszokon zajlik, és miniszoknyát hordanak a lányok.
Noha az országnak ez a középső része külföldön a kokainkartellekről nevezetes, Kolumbiában inkább az itt élő polgárokról – akiket ismeretlen okból „pajszának” neveznek. Ők különösen munkaszerető és vállalkozó szellemű emberek hírében állnak, és az útikönyvem szerint „nyilván nem véletlen, hogy a drogbiznisz is itt indult be először”. Valóban, szinte mindent itt állítanak elő, ami sok pénzt hoz a házhoz, például a kávét vagy az eredeti román alkatrészekből összeszerelt Dacia gépkocsikat, amelyeknek klasszikus, nyolcvanas évekbeli változata egyes vidékeken szinte egyeduralkodó autótípus.
Az egyetlen csalódás
Kolumbiába indulásom előtt hetekig csak a kávéról fantáziáltam, a híres, kézzel szedett arabica kávéról. A kolumbiaiak tényleg kávéfüggők: nem csak a García Márquez-regények szereplői gördítenek le napi tíz-húsz kávét, de úgy láttam, az ország hús-vér lakosai is. Mindig is kíváncsi voltam, hogy ezt hogyan bírják megtenni az ütőereik szétdurranása nélkül, de a válasz végül az egyetlen itteni csalódásomat okozta. Az ország összes vendéglátóipari egységében, valamint a megszámlálhatatlanul sok utcai árusnál kapható sztenderd fekete lötty, a tinto, gyakorlatilag gyűszűnyi adag egy rémesen híg, agyoncukrozott, hosszú kávéból, tej nélkül. A világ legjobb kávéját termelik, és ilyen felháborító formában veszik magukhoz! A szegény magyar turista meg mehet a méregdrága „olasz” kávézókba…
|
Még a tulajdonosok is külföldiek általában: olasz, svájci és francia hippik, kaftános New York-i hászidok, örökifjú német vagy argentin nyugdíjasok, akik beleszerettek az országba és lakóiba.
Nem csoda, hiszen a külföldiek látványához nem szokott helyiek már azért is hálásak az utazóknak, hogy egyáltalán elmentek az országba, így mindenhol csak mosolygós, segítőkész emberekkel találkozik a látogató.
