A képlet szerencsére nem sokat változott: azzal a géppel, mellyel cimboráim hazarepültek, egy újabb kedves társaság jött, akikkel szintén észak felé vettük az irányt. Az előző himalájai kiránduláshoz hasonlóan ezúttal is egy bérelt dzsippel és saját sofőrrel indultunk el, bár ez nem volt olyan egyszerű, mint első alkalommal. Közvetlenül indulás után még be kellett ugranunk az utazási irodába, mert ott kevesellték a már korábban lefixált árat, és belevágtak egy „kopasszuk meg a turistákat” játékba. Közel másfél óránk és kétezerötszáz rúpiánk bánta a próbálkozásukat.
Városok a Gangesz partján
Innentől viszont minden a terveknek megfelelően haladt, estére értünk el egy Haridwar nevű városkába, és az időzítés sem volt akármilyen: éppen a nagy esti banzáj előtt hagytuk volna magunk mögött a városhatárt jelző táblát, ha lett volna ilyen. A hely érdekessége a települést hosszában átszelő Gangesz, mely kifogyhatatlan forrása minden mulatságnak: a partján lehet imádkozni, hangosan énekelni, benne fürödni, és ruhát mosni, illetve égő virágkoszorúkat úsztatni rajta.
Amikor mi érkeztünk, épp felváltva művelték mindezeket, kiváló volt a hangulat, és legnagyobb meglepetésemre még valami szervezettségfélét is tapasztaltam: Szinte meghatódtam például akkor, mikor a rend helyi őrei mindenkire rászóltak, aki megállt a hídon (márpedig ott mindenki szeret megállni}, hogy menjen tovább, mert ha feltorlódik a nép, abból könnyen úszás lehet. Jó volt érezni, hogy odafigyelnek erre.
Innen már csak alig 80 kilométerre volt Risikesh, ahol az éjszakát és a következő másfél napot töltöttük. A város igazi gyöngyszem két szempontból is. Egyrészt közvetlenül a Himalája lábánál fekszik, pontosan ott, ahol a Gangesz „megérkezik” a hegyekből, hogy a laposabb területen folytassa útját az ország belseje felé. A magas csúcsok felől hömpölygő folyó önmagában is bámulatos látvány, ám az egész attól volt igazán rendhagyó, hogy a Gangesz itt még nem csupán frissítően hűvös (azaz iszonyú hideg), hanem teljesen tiszta is, így még
a fertőzésektől rettegő európai embert sem tartja vissza semmi, hogy megmártózzon a szent folyóban. Így tettünk mi is, azaz pontosan úgy, mint az indiaiak: mivel fürdőnadrág nem volt nálunk, egy szép és csendes részen egyszerűen letoltuk a gatyeszt, és alsónadrágban mártóztunk meg a Gangeszban – csodás volt.
A város másik jellegzetessége (a remek függőhidakon kívül) az, hogy népszerű buddhista zarándokhely. Egy csomó fehérember ide jár meditálni, és tulajdonképpen meg lehet érteni őket, errefelé tényleg nagyon nyugis az élet, van egy-két meglepően csinos kolostor is, sok-sok templom, egy halom, mindenféle isteneket ábrázoló szobor, meg ugye a Gangesz: szóval nem rossz hely.
2500 méter magasan
Mi azonban csak két éjszakát töltöttünk el itt, eztán tovább indultunk észak felé. Illetve csak indultunk volna, előtte ugyanis szerencsétlenségünkre kitaláltuk, hogy megtekintünk egy közeli nemzeti parkot, ahol pofátlanul drágán, három órán keresztül zötykölődtünk egy járhatatlan úton, hogy lássunk három elefántot, nyolc őzikét, hat disznót és egy tucat pávát. Én fél óra alatt látok ennyi állatot akkor is, ha csukott szemmel sétálok egyet Puneban.
A délelőtti malőr miatt késő este érkeztünk meg Shimlába, mely több mint 2500 méter magasan fekszik. A korábbi himalájai tapasztalatokhoz képest ez sokkal inkább indiai, kissé lerobbant, kevésbé tiszta, viszont a meredek domboldalon liftek segítségével lehet eljutni az egyik utcából a másikba! A hegy tetején pedig egy keresztény templomot és egy teljesen európai sétálóutcát találtunk. 
Ismét két alvás után indultunk tovább, ezúttal Amritsarba, Punjab államba, a szikhek szent városába. Nekem nagyon bejött az egész hely, a híres Aranytemplom pedig tényleg káprázatos látvánnyal dicsekedhet. Arról vannak viták, hogy a szikhek mennyire tartoznak a hindukhoz, és mennyire alkotnak külön vallást, az azonban tény, hogy bár a történelem sodrában akadt néhány összetűzésük az arabokkal, mégis sokkal jobban hasonlítanak az utóbbiakhoz, mint a hindukhoz – nekem mindenesetre nagyon szimpatikusak voltak, noha kicsit rá vannak kattanva arra, hogy senki sem dohányozhat sehol!
A robogóeladás rejtelmei
A környék másik érdekessége a pakisztáni-indiai határ, illetve a minden naplemente előtt megrendezett ceremónia, melynek ékköve a zászlófelvonás és a baráti kézfogás a két oldal képviselői között. Tisztára olyan volt, mint egy focimeccs: a határ két oldalán két karéjban ültek az emberek, énekeltek, hazafias rigmusokat kiabáltak, néhány önkéntes rögtön táncra perdült, szóval kiváló volt a hangulat.
Innen én már csak Jaipurig mentem a kis csapattal, ott vonatra ültem, és meg sem álltam Puneig. Ott semmi sem változott, csupán az idő melegszik egyre.
Sajnos a robogómat elvittem egy átfogóbb orvosi vizsgálatra, melynek az lett a végeredménye, hogy még annyira sem működött, mint előtte. Ez nehezítette Sunita eladását, kicsit mókás volt, hogy két kereskedő között el kellett vigyem a szerelőhöz, hogy életet leheljen bele. Végül is eladtam annak az árusnak, akitől vettem. A fickó nem rossz kereskedő, alig több mint a feléért vette vissza, mint amennyiért eladta nekem, és még jutalékot akart kérni!
Azóta ismét sétálok, és a riksákkal harcolok, bár tegnap már stoppoltam is! A dologban az volt a legszebb, hogy csak sétáltam az úton, még a kezemet sem emeltem fel, egyszerűen csak szépen néztem – azért vannak előnyei is annak, ha valaki fehér. Az persze még szebb lett volna, ha nem egy bajuszos hinditanár, hanem valami hindu bombázó áll meg, de hát majd legközelebb.
Jut eszembe, kicsit visszaszoktam a fogorvosra, még Puneban is voltam néhányszor, ennek eredményeképpen csütörtök óta egy csodás indiai korona díszeleg a fogamon – a legjobb, igazán életre szóló szuvenír. Kár hogy legalább egy Ganesha képet nem festtettem rá.
2004. április
A következő rész:
