Egy felmérés szerint Pune, azaz a Kelet Oxfordja az ötödik legszennyezettebb levegőjű város Ázsiában. Hát igen, nincs mit szépíteni ezen, eddigi tapasztalataim is ezt támasztják alá, ráadásul panaszkodni sincs jogom, ugyanis december végétől én is a füstölgők közé tartozom.
Volt szerencsém megvásárolni ugyanis a város legolcsóbb robogóját, csak hogy érzékeltessem a különbséget: egy új 40 ezer rúpiába kerül, én meg fizettem az enyémért háromezret. Nem is kaptam hozzá kulcsot! Így első utam egy lakatoshoz vezetett, a legközelebbi a szervizbe, hogy kiigazítsák az apróbb hibákat, majd vissza az eladóhoz, aki további 500 rúpiáért hajlandó volt dokumentumokat és valami biztosításfélét is adni az öreg hölgyhöz. (14 éves, Bajaj Sunny márkájú, a beceneve: Sunita /ejtsd: Szunítá/) 
Találkozás a rend őrével
Azóta bóklászok körbe-körbe Puneban, és ismerkedem a várossal. Persze apróbb gikszerek azért akadnak. Első nap például rögtön átmentem azon a hídon, ahol ez nem engedélyezett kétkerekűek számára, és persze meg is bírságolt egy rendőr. A dolog azonban több szempontból is furcsa, egyrészt a tiltást sehol sem jelzik, csupán szájhagyomány útján terjed, másrészt pedig – mint utólag megtudtam – a közlekedési rendőr nem kérhet pénzt, csupán büntetőcédulát adhat, amit később kell befizetni. Szóval tudtomon kívül erősítettem a feketegazdaságot. Az új járművemben egyébként az a legjobb, hogy ha kifogy a benzin, akkor kiválóan használható rollerként, különösebb erőfeszítés nélkül el lehet vele gurulni a legközelebbi benzinkútig – ahogyan ezt már volt szerencsém kipróbálni.
Időközben itt is túl vagyunk az ünnepeken, bár nem teljesen úgy zajlottak, mint otthon. Nekem úgy tűnik, a karácsonyt mint ünnepet jobban elfogadják Indiában, mint a szilvesztert. Előbbi ugyanis mint egy vallási közösség ünnepe „alanyi jogon” piros betűs nap lehet egy olyan országban, ahol számtalan vallás ünnepeivel kell mindenkinek együtt élnie.
A szilveszterrel ugyanakkor nem tudnak mit kezdeni, hisz ennek nincs köze családhoz, valláshoz vagy tradíciókhoz, itt valóban nem szól másról a dolog, mint a piáról és a petárdázásról. Ennyiben persze még nem sok az eltérés az otthoni helyzettől, a különbség csupán abból adódik, hogy talán még abszolút értelemben is több az alkoholista hazánkban, mint az egymilliárdos országban. Nem állítom, hogy Magyarországon konform dolog csacsirészegen dülöngélni az utcán, ám ez itt sokkal kirívóbb, ritkább látvány, mondhatni nem illik bele az összképbe – persze attól tartok, ez csupán idő kérdése.
Szilveszteri szlalom 
A sors fintora, illetve saját aluszékonyságom folytán végül testközelből figyelhettem meg, milyen az utca hangulata, ha eljön az Újév. A vacsorám elkészítése és elfogyasztása után véletlenül álomba merültem a koliban, és 20 perccel éjfél előtt ébredtem fel. Ekkor már tök üres volt az egész épület, csak a 120 centis biztonsági őr kolbászolt, így felugrottam a motoros biciklimre hogy meglátogassam a barátaimat.
Ők azonban tízre számítottak rám, és mivel megunták a várakozást, lefeküdtek aludni. Mikor 11.57-re odaértem, sötét volt náluk, azt hittem elmentek nélkülem bulizni. Így aztán elindultam hazafelé és pont úton voltam, mikor „ütött az éjfél”. Ezt óra nélkül is észrevettem, ugyanis az egész környék eszeveszett petárdázásba kezdett. Az emberek kiálltak a házak, kunyhók elé és minden koreográfia vagy művészi koncepció nélkül, két kézzel hajigálták az úttestre a petárdákat. Hirtelen úgy éreztem magam, mint egy amerikai akciófilm főhőse, aki golyózáporon át próbál menekülni. Nem láttam semmit, csak cikáztam a körülöttem robbanó petárdák között ész nélkül – túléltem. Hát nekem így sikerült a szilveszter. 
„Az iskola is aluszik”
A múlt heten elkezdődött az iskola is, bár nekem úgy tűnik, a tanszék valójában még téli álmát alussza. Azon nem lepődtem meg, hogy vizsgaeredménynek még se híre, se hamva, de úgy tűnik, a tanárok sincsenek kirobbanó formában. A tanszékvezető például múltkor egy órán keresztül a helyi marathi nyelven beszélt, egy másik tanár viszont angolul olyan hülyeségeket hordott össze, hogy azt kívántam, bár ő is csak helyi nyelven beszélne. Remélem, azért szépen lassan belejönnek a dologba…
2003. december – 2004. január
Fotók: Molnár Péter
A következő rész:
