A sivatagi kirándulás után meg két napot töltöttünk el Bikanerben, így volt szerencsénk megtekinteni egy újabb hatalmas erődöt, és Ázsia egyetlen tudományos tevefarmját is, ahol megtudtuk, hogy vannak egypúpú és kétpúpú tevék. No lám. Szegény állatkák, voltak vagy háromszázan, a múltkor említett “meeting season”-ra készülődve elég furán viselkedtek. Amúgy ha bárkit érdekel, szinte bagóért, 1000 rúpiáért már lehet egy gyerektevét vásárolni, és nincs vele sok gond, jámborságban a tevék felveszik a versenyt az elefántokkal.
Delhi, a metropolisz
Másnap folytattuk az ismerkedést az állatvilággal, bár egy kevésbé kedves faj került sorra: Ellátogattunk ugyanis a híres Patkányok templomába. Tanulva az előzőekből, már fel sem merült bennem, hogy esetleg valami patkányistenségről lenne szó, ám azért 20 ezer kis dögre nem számítottam. Ennyi fekete patkány rohangált ugyanis a templomban, és hozzá kell még számolni öt fehéret is, ám velük nem volt alkalmunk találkozni. Fokozta a hangulatot, hogy mivel hindu kegyhelyről van szó, le kellett venni a cipőt, és mezítláb mászkálni az undormányok között. A patkányoknak kitett tej maradékát egyébként maguk a hinduk fogyasztják el. Lelkük rajta.
Újabb éjszakai vonatozás következett, és másnap reggel megérkeztünk Delhibe, egy külvárosi pályaudvarra. A szállásunk az Új-Delhi vasútállomáshoz közeli negyedben volt. Szűk utcák, kiáltozó árusok, egy rakatnyi turista és persze néhány elefánt. Jó volt végre ismét fehér embereket látni, a korábbi városokhoz képest Delhi már majdnem Európának számit. Érdekes, hogy bár 2-3 napot bóklásztam és kocsikáztam a városban, egyetlen nyomornegyeddel sem találkoztam. Ilyen máshol még nem fordult elő.
Már-már menetrendszerűen megtekintettük az újabb erődöt, és ellátogattunk India legnagyobb mecsetjébe is. Tényleg hatalmas, és még szép is. Eztán következett a Taj Mahal, követve a pár hónappal korábban arra járó magyar miniszterelnököt.
Ködös kép
Kiváló érzékkel választottunk magunknak utazási irodát, így busszal alig öt és fél óra alatt tettük meg a 150 kilométeres távolságot. Német útitársnőm javaslatára egy éjszakát eltöltöttünk Agrában, hogy aztán a reggeli nap tündöklő fényében csodálhassuk meg a világ nyolc csodája közül az egyiket. A terv jól hangzott. Reggel viszont kinyitottuk az útikönyvet, és az alábbi mondatra bukkantunk: “Télidőben (decemberben) nem érdemes korán reggel felkeresni a Taj-ot, a köd miatt ugyanis alig látni valamit”. Kár lenne tagadni, az útikönyvnek igaza volt.
Kezdetben így nem láttunk sokat, azért becsülettel körültapogattuk a Taj Mahalt, de mielőtt nagyon elszontyolodtunk volna, a köd is felszállt. Valóban lenyűgöző építmény, bár nekem jobban tetszett a két mecset, melyek vöröshomokkőből készültek és közrefogják a Taj-ot. A küldetés
végeztével aztán úgy gondoltuk, vonattal megyünk vissza Delhibe, így olcsóbb és talán gyorsabb is. Ha nem számoljuk azt a két és fél órát, amit a vasútállomáson töltöttünk, valóban gyorsabb a vonat, ám az alacsonyabb árhoz nem jár luxus. Hogy egészen pontosan fogalmazzak, volt szerencsénk kipróbálni minden indiai utazó álmát, a “fapados” kocsit, mely a legalacsonyabb kategóriájú közlekedési eszköz.
A dolog tulajdonképpen nem volt annyira vészes, bár a közel harminc négyzetméteres kocsiban több mint száz ember kissé össze volt préselve. Két és fél óra után egy igazi úriember átadta a helyét német útitársnőmnek, míg én tovább igyekeztem azon, hogy a mellettem állva alvó kisgyerek feje ne billenjen le a nyakáról. Viszont ez az összepréselt embertömeg sem tartotta vissza a mozgóárusokat, az én legnagyobb elismerésemet egy egylábú kávéárus vívta ki, aki többször is oda-vissza átpréselte magát az élő masszán. Utazótársaink viszont nagyon kedvesek voltak, és hát igaz a mondás, mely szerint sok jó ember…
Húszan egy kupéban
Agra után már csak egy napunk maradt Delhiben, körbejártuk az India kapuját (nem összetévesztendő a bombayi Gate of Indiával) és a kormányzati épületeket, illetve sétáltunk egy nagyot a muszlim negyedben. Ha a muszlim és a hindu vallást kell összehasonlítanom, egy előnye biztosan van az előbbinek: sokkal több és többféle húst esznek, egymás sarkát tapossák az utcai sültcsirkeárusok. Tapasztalatból mondhatom, kissé fűszeres ugyan (na persze, ez is India) de azért nem rossz.
Az utolsó, Delhi-Mumbai vonatúton ismét tanultunk valami újat. Másodosztályú hálókocsira szólt a jegyünk, ami korábbi tapasztalataink szerint azt jelentette, hogy magyar vasúti kocsihoz hasonló hatszemélyes kupékban két háromemeletes ágyon hat embernek jut hely. Az újdonság volt, hogy a kisebb városok között utazó diákok (úgy 30 eves korig) helyjegy nélkül utazhatnak, és oda kuporodnak, ahol helyet találnak. Na mi csúnyán beleszaladtunk egy ilyen húsztagú diáktársaságba, akik (különösen miután felfedezték német útitársnőmet), elhatározták, hogy laza tízórás utazásukat a mi blokkunkban töltik el. Hát mit mondjak, nem volt nagy élmény, többször is a két kezemmel kellett lerángatnom őket az ágyunkról.
Azt mondjuk el kell ismerni – és ez általánosságban is igaz -, hogy bár nagyon pofátlanul tudják hosszú órákon át bámulni az embert, és nagyon szemfüles módszerekkel igyekeznek helyet szerezni maguknak, az agresszivitás legkisebb jelét sem véltem felfedezni – máskülönben nem állok le birkózni húsz hinduval egy nyolc négyzetméteres területen. Az mar csak hab volt a tortán, hogy a Bombay-Pune 140 kilométeres buszutat is sikerült hat óra alatt megtenni… azt hiszem, hamarosan annyira belejövök az állandó utazásba, hogy hazafelé, a Franfurtig tartó hétórás repülőút alatt már le sem fogok ülni.
2003. december
A következő rész:
