Miután a hotelben pihentünk egy keveset, és lemostuk magunkról az elefántköpetet, szinte azonnal indultunk tovább: meghívásunk volt egy több mint ötszáz fős, igazi indiai felsőosztálybeli esküvőre. A dolog úgy esett, hogy még a vonaton összebarátkoztunk két sráccal – az egyik színészként próbálja meghódítani Bollywoodot, a másik gyémántbizniszben utazik -, akik egy barátjuk esküvőjére igyekeztek, és felajánlották, hogy tartsunk velük.
Esküvő monszun után
Az esküvő leginkább egy hatalmas gardenpartihoz hasonlított, legalább ötszáz résztvevővel, egy sereg pincérrel, kiszolgáló személyzettel, no meg persze egy rakat indiai (természetesen vegetáriánus) kajával. Maga a hely nem is volt annyira érdekes, mint inkább a mi helyzetünk. Most már van fogalmam arról, milyen lehet magas rangú diplomataként utazgatni a világban, itt ugyanis úgy kezeltek minket, mintha a bhutáni királyi pár érkezett volna meg.
Mi voltunk egyedül fehérek, így hatalmas érdeklődés övezte minden rezdülésünket, a szégyenlősebbek csak távolról bámultak, a bátrabbak megpróbáltak szóba elegyedni velünk, de leginkább német útitársnőmmel. Ez azonban nem volt könnyű, ugyanis igazi diplomatákhoz illően testőreink is voltak. A vonaton megismert barátaink és azok barátai körülvettek minket, és felváltva vigyáztak ránk, hogy megóvjanak az esetleges kellemetlenségektől, miközben ugrásra készen lesték kívánságainkat.
Rögtön az elején felkísértek a színpadra, ahol volt alkalmunk bemutatkozni, és sok szerencsét kívánni az ifjú párnak. Szegények, bár bámulatosan csinosan voltak felöltöztetve, kissé nyúzottnak tűntek, igaz, többórányi gratulációfogadás után valószínűleg én sem festenék jobban.
Természetesen ez is úgynevezett “arranged marriage” volt, azaz a házasság nem szerelem, hanem szülői megegyezés gyümölcseként jött létre. Elképesztő, hogy ez még a legiskolázottabb, a legjobb anyagi helyzetben élő és a nyugati kultúrához legszorosabban kapcsolódó rétegekben is mennyire elterjedt. A kajáláson kívül egyébként sokat nem láttunk, az állítólag igen izgalmas ceremóniát lekéstük, a csoportosan elkövetetett lerészegedést pedig másnapra ígérték.
Majmok mindenfelé
Nekünk azonban a másnap már foglalt volt: a majmok templomát vettük célba. Én korábban azt hittem, hogy a templom Hanumanról, a majomarcú hindu istenről kapta a nevét, ám tévedtem. Szó nem volt itt Hanumanról, hús-vér majmok foglalták el a templomnak csak nagy jóindulattal nevezhető kilátót a dombtetőn. Annyian voltak, mint a csuda, ráadásul meglehetősen nagyok. A majmok a legkevésbé jó fej állatok errefelé, se nem hatalmasak, se nem szépek, se nem aranyosak, viszont néha kissé agresszívek. Szerintem csak a vörösen világító seggük miatt hívták meg őket Indiába – buknak itt mindenre, ami színes.
A templomból hazafelé sétálva aztán szokatlan “sikerben” volt részem. Azt már megszoktuk, hogy északon pontosan tíz másodpercenként köszönnek ránk, és kérdezik meg hogy honnan jöttünk. A férfiak asszonyaink iránt fellobbanó természetes ösztöneiket sem rejtik véka alá, azaz bámulják őket, és titkon talán abban reménykednek, minden fehér nő egy nimfomán Pamela Anderson. A fehér srácokkal (szám szerint ketten) szoktunk is keseregni azon, hogy milyen igazságtalan az élet: az indiai férfiak szemükkel falják fel a fehér nőket, az indiai nők azonban rá sem mernek nézni a fehér férfiakra (mondjuk az indiaiakra sem nagyon).
Na szóval, Jaipurban végre nekem is volt sikerélményem: az utcán sétálva leszólított egy csinos indiai lányka, és meghívott minket teázni az otthonába. Jasmine – mert így hívták – fiatal kora ellenére egy ékszerkereskedést vezetett, és mielőtt félreérthető lett volna a meghívás, bemutatta a bátyjait is, akik összefont karral körülöttünk állva hallgatták a beszélgetést. Az esküvő így egyelőre nem került szóba, viszont ha ékszerkereskedésre adnám a fejem, lesz honnan elindulnom.
Sivatagi show
Jaipurban négy napot töltöttünk, majd egy éjszakai expresszel átvonatoztunk a Thar-sivatag szélén fekvő Bikaner városba, a pakisztáni határhoz közel. Az idő nem teljesen olyan volt, mint ahogyan egy sivatag esetében elképzeli az ember. Indiai viszonyokhoz képest meglehetősen hűvös, talán 10 fok lehetett, ám ennél is furcsább volt a mindent elborító köd. Az első éjszakát egy kifejezetten alacsony színvonalú vendégházban töltöttük: még Punéból felhívtam őket, hogy van-e melegvíz, lehet-e fürödni, meg ilyesmi, s persze azt mondták, hogy van minden. Tulajdonképpen volt is, ha az ember idejében szólt, a házigazdák szereztek neki egy fél vödör langyos vizet. Viszont itt ettem életemben először (és ha rajtam múlik, utoljára) rántottát tojás nélkül!
Másnap aztán elindultunk egy kétnapos tevegelésre a sivatagba. A 8 fős társaságból én kaptam egyedül nőstény tevét, aminek induláskor még nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget, nem így később! Délben megálltunk egy kis pihenőre és hindu útitársaink, túravezetőink ebédet készítettek nekünk. Épp az utolsó falatokat majszoltuk, mikor egy érdekes jeleneten akadt meg a szemünk.
A hinduk összekötözték békésen heverésző tevém első két lábát, hogy ne tudjon felállni, majd mögé vezettek egy hím tevét, és kezdődött a móka. Bátran állíthatom, ilyet még nem láttam: az én tevém valami eszméletlen mély hangon hörgött, mögötte pedig egy fél tucat hindu lökdöste hátulról jó tíz percen keresztül a fiú tevét, aki nem igazán volt a helyzet magaslatán. Ha engem lökdösnének tízen hátulról, lehet, hogy én sem lennék…
Nem volt itten leánykérés vagy legalább bemutatkozás. Se szó, se beszéd, jött a lényeg. Bár ezt inkább kettős megerőszakolásnak nevezném. Utólag aztán kérdőre vontam a hindukat, akik elmondták, hogy most kezdődik a “meeting season” a tevéknél (ejnye, pont karácsony előtt?) és az enyém gazdája épp akart magának egy újabb tevét. 
Mivel túlzottan is eseménydúsra sikeredett az első ebédszünet, drága tevémmel így kissé zaklatott idegállapotban és lehet, hogy terhesen indultunk tovább. Maga a túra egyébként nagyon kellemesen telt, bár ez nem homokos sivatag volt, az apró fák és bokrok is igen jól mutattak a hatalmas területen. A nem is olyan távolról felbúgó motorhangok ugyan arra utaltak, hogy várakozásunkkal ellentétben nem a “semmi közepén vagyunk”, ám azért nem panaszkodom, igazán nagy élmény volt a tevegelés, a sivatagban elfogyasztott vacsora, az ott eltöltött éjszaka, no meg a naplemente, ha már a napfelkeltét nem is sikerült elcsípnem.
2003. december
A következő rész:
