Pontosan két héttel ezelőtt vágtunk neki az útnak, mely az ország egyik legkisebb államába vezetett. Annyit azért érdemes elöljáróban megjegyezni Goáról, hogy hosszú-hosszú ideig portugál gyarmat volt, itt a legnagyobb a keresztények aránya és talán ez az első számú turisztikai célpont nem csupán a külföldiek, hanem a tehetősebb belföldiek számára is. A társaságomat egyébként három német lány, egy német srác és egy kanadai lány alkotta.
Az igazi hősök
Már az utazás is érdekes volt, ugyanis késő este vágtunk neki a közel 12 órás útnak egy olyan busszal, amin páros koporsóra emlékeztető hálókabin-szerűségek voltak kialakítva. Ilyennel én még nem utaztam, s meg kell valljam, elég okos ötletnek tűnik. Mivel az útviszonyoknak köszönhetően nem nagyon tudtam aludni, előre ültem a sofőrök közé, és figyeltem, ahogy vezetnek. Valószínűleg Gandhi is sokat tett ezért az országért, de az én szememben mégis a sofőrök az igazi hősök. Most nem akarom komolyabban részletezni az itteni forgalmi rend – illetve rendetlenség – jellemzőit, csupán arra hívom fel a figyelmet, hogy elsőbbségre vonatkozó táblák és szabályok nincsenek, az erősebb nyer. No de végül is épségben megérkeztünk Goába, azon belül is egy tengerparti kisvárosba, Vagatorba. Nos, valahogy ilyennek képzelem a Paradicsomot. 
A szerencsés időzítésnek köszönhetően a szereposztás kicsit olyan volt, mint ha a Balaton környékét közvetlenül szezonnyitás után lezárnák, s csak addig engednének be turistákat, míg a kiszolgáló/vendéglátó személyzet száma legalább duplája a vendégek számának. Ennyit a Balatonról, más hasonlóság ugyanis nincs. Volt viszont gyönyörűséges tengerpart, pálmafák és olyan elképesztő meleg meg magas páratartalom, hogy mindnyájan izzadtunk, mint a klimaxos bányaló. A hőmérséklet jóval negyven fok, a páratartalom pedig 70 százalék felett stagnált.
Randevú Fortunával
A melegnek köszönhetően a ruhám jelentős része alkalmatlannak bizonyult eredeti céljának betöltésére, így kénytelen voltam extra vékony, helyi ruhát vásárolni – a turistákból élő helyi árusok legnagyobb örömére. Azért nem panaszkodom, ilyen kényelmes 10 napra nem nagyon emlékszem. Ha eddig úgy fogalmaztam, hogy Indiában lassan folydogál az élet, talán nem túlzok, ha azt írom: Goában szinte szó szerint megáll.
Én a magam részéről kihasználtam az itteni éttermek szabadságát, tehát hogy nem csupán indiai kaját szolgálnak fel, hanem mindenféle finomsággal kedveskednek, s persze félretettem e kontinensen kifejlődött absztinens hajlamaimat is: jelentős mennyiségű Romanov márkájú vodkával édesítettem napjaimat és gyarapítottam a helyi vendéglátóipari egységek bevételét. A harmadik naptól aztán béreltünk egy pár robogót, és azzal próbáltuk bejárni a környéket. Az olcsó, alkoholos nedűknek köszönhetően aztán ritka nagy szerencsét ígért a sors, már amennyiben elfogadjuk magunkra nézve is igaznak, azt az indiai (köz)vélekedést, mely szerint Fortuna mosolyog arra, aki egy szent tehénke szent lepényében találja magát. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy én egy csalóka kanyart követően egy robogó hátsó üléséről repülve közelítettem meg a célpontot, akkor nekiállhatok azon gondolkodni, mire költöm a milliókat, amelyeket a lottón fogok nyerni.
Egy defekt, két defekt…
Egy párás, meleg reggelen aztán nagyobb vállalkozásba fogtunk, javaslatomra elmentünk megnézni egy nem túl közeli vízesést is, s a visszaút különösen izgalmasnak bizonyult: két robogóval mentünk, s mert az élet igazságos, rövid eltéréssel mind a kettő defektet kapott. Először szerencsénk volt, mert félórányi robogótologatás után találtunk egy emberkét a semmi közepén, aki kezébe vette az irányítást és egy óra alatt szerzett egy új kereket. (Erre azért volt szükség, mivel az eredetin akkora volt a lyuk, mint a helyiek homlokán a pötty.)
Másodjára már nem volt ilyen mákunk (leszámítva persze, hogy senki nem sérült meg), és valami iszonyú lepukkant telephelyen tudták csak megfoltozni a robogónkat, több órás várakozás után. Ennek köszönhetően kénytelenek voltunk éjjel hazavezetni, ráadásul egy elég forgalmas városon keresztül. Hát be kell valljam, voltak pillanatok, amikor nem tartottam viccesnek a dolgot. Az még csak elment, hogy irdatlan mennyiségű motoros és biciklista, illetve jó néhány túlpakolt és túlsúlyos teherautó között kellett szlalomozni, de a teljesen véletlenszerűen és minden előzetes jelzés nélkül elhelyezett “fekvő rendőrök” komoly izgalmat okoztak a kivilágítatlan utakon, csakúgy, mint a sötétben kolbászoló illetve az út közepén szunyókáló tehéncsordák. Ha elég pénzem lesz, visszajövök és fényszórót szerelek az összes szent állatra. 
Természetesen az indiaiak is megemlékeztek október 23-áról, bár ők valami miatt Divalinak hívják ezt az ünnepet és színes külsőségek közepette élik meg. Ennek és a vak véletlennek köszönhetően egyik nap eljutottunk egy tengerparti kis községbe, ahol épp pompázatos táncversenyt és ruhabemutatót tartottak elég jelentős közönség előtt. Volt egy csomó tradicionális indiai tánc, s persze felütötte fejét a nyugati kultúra is. Nekem egy nyolc-kilenc éves meglehetősen duci indiai kiskölyök tetszett a legjobban, aki rövid időn belül a helyi Dopeman lesz Goában. A kiscsákó nem csinált semmit, csak felvett egy farmert, belegyömöszölte hurkáit egy fehér atlétatrikóba, hozzá persze az elengedhetetlen fekete napszemüveg, és így kiállt a tömeg elé, majd levágott valami igazán minimál rappet. Leginkább csak a kezét rázta és a csípőjét riszálta, de azt is csak jelentős szünetekkel – mint aki az élet császára!
Játszótársak Nepálból
A festői szépségű Arab-tenger kellemes hullámaival és viszonylag meleg vizével cirógatta a szerencse fiaiként „odapottyant” európaiakat, ám ennél érdekesebb volt az indiaiak viselkedése. Egyrészt folyamatosan körülzsongták és fényképeztek fehér „asszonyainkat” (amíg el nem küldtük őket melegebb éghajlatra – már amennyiben ez gyakorlatilag lehetséges volt), az indiai mamik viszont száriban fürödtek, amit nem tartok igazságosnak.
|
A visszaút is kissé izgalmasra sikerült, legalábbis az eleje. Hosszas várakozás után megérkezett a buszunk, s a vezető közölte, hogy már nincs hely a csomagtartóban, ezért fel kell vinni magunkkal a cuccokat. Mivel ezen a buszon még a korábbinál is kisebb koporsó jutott két emberre, e kérés körülbelül annyira volt teljesíthető, mintha azt mondta volna a sofőr, hogy kifogyott a benzin, ezért nekünk kell húzni a buszt. Szóval épp eléggé tanácstalanul álldogáltunk, mikor előbukkant egy emberke, aki annyira bűzlött a piától, hogy még a moszkitók is spiccesen pattantak le róla, de felajánlotta, hogy felerősíti csomagjainkat a busz tetejére. Egy percem volt, hogy kivegyem a hátizsákból azt, ami a legfontosabb, s mivel édesség nem volt nálam, a vodka pedig túlságosan alul volt, így az útlevél mellett döntöttem. Aggodalmaim végül is feleslegesnek bizonyultak, a csomagok nem potyogtak le és az eső sem esett, így mi is és a csomagok is megérkeztünk Puneba.
2003. október
A következő rész:
Az útinapló főoldala >>
