Bár ma egy kicsit morcosabb vagyok az átlagnál, azért napjaim továbbra is kellemesen telnek. Azt hiszem, az lenne a furcsa és természetellenes, ha minden simán menne, és én csöppnyi fennakadás nélkül, nyugtáznám az élet indiai folyásának módját. Jelentem erről nincs szó, én is gondolok az országra néha olyan kontextusban, mely aligha lehetne a szubkontinens turisztikai minisztériumában a hivatalos nyomtatványok fejléce. 
A lelkesedés diadala
A baj csak az, hogy itt azonnal feltűnik a többségnek, ha valakinek a minimálisnál is magasabb a vérnyomása, vagy gyorsabb a szívverése, és olyan édesen tudnak érdeklődni afelől, hogy miért ideges az ember, mintha efelé semmiféle bosszantó dolog soha nem történhetne. Nálam ez olaj a tűzre. No sebaj, igyekszem példát venni buddhista társaimról, azokat daruval sem lehet kibillenteni az egyensúlyukból.
Rögtön helyreigazítással kell kezdenem: utánajártam az acélmadárijesztő-óriáskerék dolognak és meglepő összefüggések nyomára bukkantam. Az óriáskerék nem azért álldogált elég sokat, mert áramszünet volt, hanem mert nem ugrabugrált az általam oly elhamarkodottan lököttnek nevezett hindu a „vasgerendákon”! Igen, valóban nem árammal működött a dolog, hanem az emberke hajtotta úgy, hogy ugrabugrált az egyik keresztrúdról a másikra! Ezek azért tudnak élni! Mi Európában konditerembe meg vidámparkba járunk, holott a kettő kiválóan összeköthető, elektromos áram nélkül, minimális költséggel mindenki megtalálja a neki való elfoglaltságot, akár sportolni, akár szórakozni akar – teljes a családi móka.
Tiszta Amerika 
Az áramnál maradva, másfelől viszont tiszta Amerika ez a hely. Benne voltunk az újságokba, mert az egyik este a fél városban áramszünet volt. Mivel a koliban az nem nagy újság – például egy nappal előtte sem volt áram -, mint tapasztalt túlélő, azonnal feltaláltam magam, s míg a többiek beszélgetéssel és teázással múlatták az időt, addig én rögtön tudtam, mi a teendője ilyen helyzetben egy komoly és felelősségteljes férfinak. A szegény, de gyorsan fejlődő ország érdekeit maximálisan szem előtt tartva azonnal kedvenc cukrászdámba siettem, és annyi csokitortát mentettem meg a (meg)rohadástól, amennyit csak tudtam.
Egyébként az oda vezető út is igen érdekes volt, az utcán az átlagosnál kissé nagyobb tömeg volt, közvilágítás viszont ugye nem, és nagyon viccesen hatott, ahogy a kivilágítatlan biciklisták és gyalogosok ugrabugrálnak a motorok és a kocsik elől/között. E látványt színesítette még egy fura jelenség is: valami helyi fejesnek épp ekkor támadt kedve sétálni, ám mivel sötétben mégsem mászkálhat, ezért elöl ment az ürge, mögötte meg egy terepjáró világította meg az útját a fényszórójával. (Én egyébként épp aznap reggel vettem egy elemlámpát… a másnapi vizsgámat viszont ettől függetlenül eltoltam az áramszünetre hivatkozva.)
Az élet kilincs nélkül
Aki odahaza a kilincsre szokta akasztani a fogason száradó inget, az Indiában egészen biztos hogy külső kényszer hatására megválik e szokásától, a hatalmas országban ugyanis e tárgyból még annyi sincsen, mint hozzá képest csöppnyi hazánkban. A Földnek ezen a részén ugyanis a retesz a divat. A legkisebb helyiség ajtajától kezdve közintézmények kapuján át egyes buszok és vonatok nyílászárójáig mindenhol retesz van, értelemszerűen kívülről és belülről is. Mindennek persze az az egyik következménye, hogy bárkire rá lehet kívülről csukni az ajtót, de ha szerencséje van az embernek, előbb-utóbb meghallják a dörömbölését. A száradó inget viszont a reteszre is fel lehet akasztani.
Harc a pontokért
Az egyik vizsgára például elég alaposan felkészültem, plusz minden ellenőrzés és tanári felügyelet nélkül írtuk ketten egy északkelet-indiai lánnyal egy külön teremben, szóval igazán mindent lehetett használni, minden adott volt (csak azt nem lehetett kérni, hogy a számítógép vegyen el kettőt), és jól is sikerült. Az értékelés után alig tudtam feltornázni 10-ről 12-re a pontszámomat (20 pont volt a maximum). No sebaj, az eddig kézhez kapott dolgozataim így is jobbak lettek az átlagnál.
A bajnokság
A hét csúcspontja egyébként a kolilakók focibajnoksága volt. Bár némi fejtörést okozott a rendezőknek, hogy miként válasszák ki a megfelelő időpontot, a mohamedánok ugyanis pénteken „templomoznak”, a keresztény afrikaiak vasárnap teszik ugyanezt, a hinduknak meg a buddhistáknak szintén megvan a saját órarendjük, végül a különböző vallások követőinek összeszámlálása után a helyben legkevésbé képviselt izraelita felekezet húzta a rövidebbet, és szombatra hirdették meg az tornát.
Én egy újabb focicipővel készültem a meccsekre, viszont most meg az a gyanúm, hogy nem egy párt sikerült vennem, hanem két külön cipőt. Sebaj, így is nagyszerű csapatot hoztunk össze, a három fehéren kívül volt még nálunk egy bangladesi, egy türkmén, egy indiai és a Bhután király egy alattvalója is. Nem húzom tovább: hatalmas csatában a második helyet szereztük meg. Egyébként több mint említésre méltó, ahogyan mindenféle kolis önkormányzat nélkül a koli két leginkább szétcsúszott lakója fogta magát, és egészen egyszerűen egy igényes tornát rendezett a kollégium lakóinak, szögletzászlótól kezdve, üdítőkön át minden volt, és persze még kupát is kapott az első és a második helyezett. Szép munka.
Az elmúlt héten egy rövid idő (1,5 perc) erejéig részt vettem egy tüntetésen is az egyetem főépülete előtt. Azt hiszem, az volt a diákok gondja, hogy megbuktak valamelyik tantárgyból, a demonstráció célja pedig az újabb lehetőség volt. Ez számomra is igen szimpatikus, ám miután közöltek, hogy a tüntetéshez éhségsztrájk is tartozik, gyorsan elpárologtam a helyszínről.
2003. október
A következő rész:
