Gépünk este indult Akabába, a Vörös-tenger partján lévő híres üdülőhelyre, s egy órát veszítve, valamikor korahajnalban landoltunk jordán földön. A repülő ajtaján kilépve, alattunk lépcső, fölöttünk fénylő kiflihold, körülöttünk meleg levegő és kietlen betonplacc, ameddig a sötétben a szem ellátott. Egészen szürreális élmény volt ez, a lépcsőn lefele lépkedve beugrottak a régi tévéfelvételek a Beatles érkezéséről…
Az útleveleket elvették – ezeket csak másnap kaptuk vissza a bepecsételt jordán vízummal – majd a futószalagon kikúszó csomagjainkat megragadva igyekeztünk a hotelhoz szállító buszokhoz. Ekkor találkoztunk először Radival, a taxisofőrünkkel. Fejenként száz dollárért, összesen ötszázért vállalta, hogy végigvisz minket Nyugat-Jordánia legfőbb nevezetességein, s ebben az összegben benne volt a szállás is két éjszakára Ammanban, a fővárosban.
Az akabai tengerparton csak néhány arab, és iszonyú nagy kosz volt rajtunk kívül: csirkecsont, pisztáciahéj, és egyéb szemét tarkította a kavicsos homokot. Nőket csak kendőben, csadorban láttunk, a férfiak is legfeljebb térdnadrágban mentek be a vízbe, és kigúvadt szemekkel bámultak minket.
Az akabai „bevásárlóutcán” hamar kiderült, hogy errefelé bizony nem ritka a magyar turista. A ruhás/kendős, ékszeres, dísztárgyas, holt-tengeri kozmetikumokkal tömött kirakatokban magyar feliratok vonzották szemünket, felhívva a figyelmet a portékák pozitívumaira, s egyben saját – előnyös – tulajdonságainkra: „szép magyar lányok. gyere megnézni. itt olcsó.” Néha élőben is hallhattuk az ajtóban álló boltos hasonló felszólításait.
Irány Amman!
Másnap elindultunk Amman, a jordán főváros felé, egy háromnapos túrára. Ősi útvonalon, a királyok útján haladtunk, és mire – Radi utasítására – csukott szemmel az első látványossághoz, Shobak várához érkeztünk, már kora délután volt.
A kanyar után kinyithattuk a szemünket, és – láss csodát! – ott állt a vár, mely a keresztes hadjárat korában, 1115-ben épült a Damaszkuszból Egyiptomba vezető út védelmére. A XIII. századtól lakatlan, ehhez képest egész jól fennmaradt. A sárgás kövű romok hasonló sárgás dombokon hullámzó gyümölcsfákkal dekorált, gyönyörű panorámával körülölelt hegytetőn álltak.
A hegytetőről fantasztikus vöröses hegyek látványa tárult elénk, a völgyben pedig egy ősi falu, Dana, amely már i.e. 4000-től lakott település. Kedves, csendes, néhány utcából álló falucska vályog kockaházakkal, és egy remekül felszerelt, tiszta panzióval. 
Következő állomásunk Kerak (Al Karak), amely a bizánci időkben püspökség volt, híressé viszont a keresztesek tették, akik a korábbi alapokra 1142-ben várat építettek. Az egykori erőd kész labirintus, félhomályos boltíves folyosókkal, kisebb-nagyobb terekkel, amelyekből mindig több nyílás vezetett tovább.
A főváros környéke
Estére Ammanba értünk. Jártunk a királyi rezidenciánál, amelyet egy hatalmas rúdra felhúzott zászló, az ország legnagyobb lobogója jelöl, alaposabban azonban csak később néztünk szét. 
Római emlékek Jerashban
Ammanból kiérve elsőként a negyven kilométerre északra fekvő Jerash-ba (ezt a várost többféle írásmóddal is emlegetik: Jarash, illetve magyarosan: Dzseras) mentünk. A város egykor a Római Birodalom központjai közé tartozott, az egyik legnagyobb és legjobb állapotban fennmaradt Olaszországon kívüli római emlék a világon. A hatalmas terület egy része ingyen is megközelíthető.
Végigsétáltunk a hatalmas kövekkel kirakott utcákon (több helyen látszódnak a kocsinyomok!), a nagy, ovális alakú fórumon, bolyongtunk a templomok maradványai, a nimfeum és sok beazonosíthatatlan kő és oszlop között. Lenyűgöző a két színház, a déli és az északi, mindkettő egész jó állapotban. A színházakban épp éneklő, tapsoló, kiabáló arab fiatalok csapata tesztelte a terek „római akusztikus technológiáját”.
Még északabbra vettük utunk, és körülbelül 35 kilométert megtéve elértünk Ajlounba. Négytornyú erőd várt ránk. De ez már nem a kereszteseké volt, sőt, éppen az ellenük való védekezés céljából építették a hegytetőre a muzulmánok 1185-ben.
Az ammani pepita mecset
Délutánra visszaértünk Ammanba, ahol időközben hűvös és keményen szeles idő köszöntött be. Találomra nekivágtunk a városnak, úgy nagyjából a központ és a római amfiteátrum irányába. Mindezt kis mellékutcácskákban kanyarogva, „hegyre fel és hegyre le” róttuk. Benéztünk a római amfiteátrumba, aztán kijutottunk a nagy, zsúfolt, boltokkal övezett főutcára is.
Másnap kívánságunkra Radi elvitt minket a pepita mecsethez, a palesztin negyedbe. Kicsit félve tette mindezt: közben mesélte, hogy ez a város legpiszkosabb része (ezt láttuk is), és állandó zavargások vannak itt, jobb elkerülni. Ha Izraelben történik valami, itt biztos, hogy valami atrocitás követi.
Madaba, a „vízeses” és a Nébó-hegy 
Szent György-templom
Utunk ezt követően a keresztény templomairól és mozaikjairól híres Madabába vezetett. Radi a Szent György-templom mellett parkolt le. A kívül-belül egyszerű, már-már csúnyácska görögkeleti templomba egy német csoporttal együtt jutottunk be. A Palesztina-térképet ábrázoló VI. századi bizánci mozaik a lábaink előtt hevert. Ezen több város – Jeruzsálem, Betlehem, Jerikó – és a Holt tenger is felismerhető volt.
Innen Hammamat Ma’in-ba mentünk a „vízeses”-hez (ezt a szót ilyen formában minden arab taxisofőr ismeri). Különlegessége az, hogy ez egy forró gyógyvizű vízesés. A mögötte lévő barlangban egy természetes szauna várt minket. Itt, illetve a zuhatag alatt üldögéltünk: érdekes módon szinte nem is volt rajtunk kívül turista, főleg gyerekes arab családok társaságában lubickoltunk a meleg vízben. De nem sokáig, mert várt minket a Nébó-hegy!
A Biblia szerint Isten nem engedte meg Mózesnek, hogy miután kivezette Izrael népét Egyiptomból, az Ígéret Földjére lépjen. A zsidók bevonulását csak a Nébó-hegyről nézhette végig, s ott érte őt utol a halál. A Nébó tetején lévő, Mózesnak szentelt templom helyén a VI. században egy jelentős kolostor állt, sok szép mozaikkal. A leglátványosabb talán a különféle állatokat, vadászatjeleneteket ábrázoló alkotás, amely 531-ből maradt fenn. Itt sem időztünk azonban túl sokáig, mert a Holt-tenger is csak ránk várt!
A Holt-tenger és a sivatagi show
Határterület lévén, itt már többször megállítottak minket az úton ellenőrzésre, de a „Hungaria” jelszó bámulatos módon mindig „hatott”. Kicsit lebegtünk a töményen sós víz tetején – mást nem is nagyon lehetett csinálni a Holt-tengerben. A rövid megállás után hazafelé indultunk Akabába. A naplementében gyönyörű fények festették meg a hegyeket – a narancssárga és a vörös minden árnyalatában. 
Másnap a legszebb és legemlékezetesebb programunk következett: Wadi Rum és a sivatagi show. Akabából kiérve a táj egyre sivárabb lett, már csak egy-egy sárgás, vöröses szikla övezte az autóutat. Az országút mentén sivatagi kővirágokat kerestünk. Ez egy szürke kis „gumó”, amelyet a botanikusok virágnak neveznek. Ha vízbe teszi az ember, pár perc múlva kinyílik, aztán szárazra téve újból bezárul, és ezt akárhányszor el lehet játszani vele.
Megérkezvén a kis sivatagszéli faluba, átszálltunk a már várakozó kendős beduin sofőr dzsipjébe. Sokáig mentünk úttalan utakon a homokban, sziklahegyek mellett surranva, mire odaértünk a beduin sátorhoz, amely mellett néhány teve pihent. Felültünk egy-egy kör tevegelésre – csak a felállás és a leülés volt kicsit megrázó élmény a teve colstokszerűen összecsukló lábai miatt.
Megint dzsippel utazva, megérkeztünk „a naplemente-néző helyhez”. Itt sofőrünk gallyakat gyűjtött, tüzet rakott és teát főzött, mi pedig a tűz köré telepedtünk és vártuk, hogy lemenjen a nap… A fények finoman változtak, a sárgás sziklák egyre vörösebb színben úsztak, az árnyékok érdekesen nőttek a hullámzó felületű homokon. Megittuk a teát (avagy beduin whiskyt). Teljesen megrészegített ez a sivatagi klíma! Mámoros állapotban száguldottunk visszafelé a szürkületben, amikor hirtelen egy szikla mögül előbukkant a telihold! Csodálatos látvány, mesés érzés, igazi meglepetés, ajándék volt ez! Jó hangulatunk egészen Akabáig kitartott.
Nabateusok nyomai Petrában 
Ígéretes program következett másnap is, méghozzá Petra. Állítólag a visszatérő utazók meséi inspirálták John Burgon viktoriánus tudóst, hogy verset írjon Petra ősi városáról: “Keleti ég óvta rózsapiros csoda / Feleannyi idős, mint az idő maga.” Petrát egy rendkívüli kézügyességgel megáldott nomád pásztornép, a nabateusok tették birodalmuk fővárosává, több mint 2000 évvel ezelőtt. Ide Radi sofőrje vitt el minket. Átadtuk magunkat a kifaragott vöröses sziklák világának.
Egy hol keskeny, hol szélesebb szurdokon („sik”) át vezetett az út, körülbelül 1,5 kilométer hosszan. Gyönyörű színek rétegződtek a köveken, és a formák, a sziklák közt kialakult terek váratlan arányai – elképesztő élmény volt. Aztán a „sik” hirtelen véget ért, a homályból a napfényre lépve megpillanthattuk Petra legpompásabb építményét, el-Kasnehet, ezt a ragyogó, sötétvörös, nabateus sziklatemplomot. A görögös motívumokkal faragott építmény „Kincstár” néven vált ismertté, bár valószínűleg sírként használták, hiszen Petra bővelkedik sírokban, a sziklaoldalba vágott királyi urnasírbolttól az egyszerű emberek számára a falakba vájt temetkezési fülkéig és a félelmetes temetőaknáig, ahová a bűnözőket lökték be, élve…
A petrai látnivalók hatalmas területen nyúlnak el, egy nap nem is elég a teljes bejárásukhoz. Jobbra-balra sziklába vájt sírok, lyukak, római maradványok. Sok száz lépcsőn közelíthető meg Deir, a kolostor. A hegytetőn a kolostortól még tovább másztunk egy sziklára, ahonnan lenyűgöző látvány tárult elénk – hegyek, ameddig a szem ellátott.
Ezután már csak a visszaút volt hátra, Akabába, illetve Budapestre. Következő napi hazaindulásunkkor, amikor a busz kihajtott a reptér felé, Radi még ott álldogált a járda szélén. Senki másnak nem integetett a sofőrje könnyeivel küszködve…
Fotó: Kiss István
