Az elmúlt napok Kaprinyák Tibor körül kialakult vitája első látásra egy országgyűlési képviselő régi afrikai vadászfotóiról szól. Lehet vitatkozni azok ízléséről, az afrikai vadászat egyes formáinak etikájáról, a trófeák szerepéről, és ha bármelyik elejtés jogszerűségével kapcsolatban kérdés merül fel, természetesen azt is tisztázni kell. Az ügy azonban néhány nap alatt messze túlnőtt Kaprinyák személyén. Gajdos László élő környezetért felelős miniszter már azt fogalmazta meg, hogy meggyőződése szerint az állatjólétért nem lehet hitelesen és következetesen dolgozni úgy, hogy a vadászat ugyanahhoz a portfólióhoz tartozik, Magyar Péter miniszterelnök pedig bejelentette, hogy a TISZA frakciója és elnöksége külön tárgyalja meg, mi tekinthető elfogadhatónak a közösségükben.
Az utóbbi időben egyre gyakrabban érzem úgy, hogy a vadászat körül valami ilyesmi történik. Kriminalizálásnak nevezni jogi értelemben természetesen pontatlan volna, hiszen a vadászat törvényben szabályozott, engedélyhez, vizsgához, területhasználathoz és számos szakmai előíráshoz kötött tevékenység. Éppen ezért inkább valamiféle „morális kriminalizálásról” beszélnék: arról a folyamatról, amelyben a vadász már azelőtt magyarázatra kényszerül, hogy bármi szabálytalant tett volna. Nem azt kérdezzük először, hogyan vadászik, betartja-e a törvényt, milyen szerepet vállal a vadgazdálkodásban, hogyan bánik az elejtett vaddal, hogyan viselkedik fegyverrel, mit tesz az élőhelyért vagy mit gondol saját tevékenysége etikai határairól, hanem a „vadász” megnevezéshez hozzákapcsolódik egy előzetes erkölcsi gyanú. Mintha maga a tevékenység már bizonyításra szorulna, a résztvevő pedig addig volna gyanús, amíg el nem magyarázza, miért csinálja.
