Sándor az egyik legrégebbi focistánk. Sokat élt hajléktalanszállón. Börtönbüntetését töltötte egy-két évig. Aztán megint hajléktalanszállón élt. Most van bejelentett munkája, egy lakása, amit bérel.

Ezzel a rövid leírással mutat a nyúldombi focipálya felé Rákos András, a Második Esély Sportegyesület elnöke. Sándor a pálya szélén állva épp a focizó gyerekek mozdulatait kémleli. Elsőre lelkesedéssel kevéssé vádolható, amikor felvetem, szívesen végighallgatnám ezt a kalandos életutat, de aztán néhány gólpasszal később már ő maga kéri számon kedvesen, hogy akkor mikor is mesélhetne már végre. Mesél is mindjárt, de előtte még kicsit mi mesélünk arról, hol is vagyunk.

Hiszen volna itt egy találós kérdés: hol található az ország bizonyára legszínvonalasabb, ráadásul ingyenesen használható közösségi focipályája? Dobpergés után következzen a megoldás: a József Attila lakótelepi Nyúldombon. Ide látogattunk el most mi is, persze nem azért, hogy focizzunk egyet az egyik kellemes nyári hőségriadó közepén, hanem azért, hogy megnézzük, milyen, amikor ez a sportág jóval több annál, mint aminek látszik.

7 fotó

Csak cipőt hozzanak, vagy ha nincs, azt is kapnak

A Második Esély Sportegyesület, azaz a MESE ugyanis első ránézésre szimpla fociedzéseket szervez, valójában jóval többet próbál elérni annál, hogy gyerekek, fiatalok és felnőttek sportcipőt húzzanak. Az edzés nem a sípszónál kezdődik, és nem is ott ér véget: a pálya inkább ürügy arra, hogy azok is találjanak kapaszkodót, akiknek – ahogy a nevükben is szerepel – csak ritkán jut második esély.

Az egyesület olyan embereknek kínál rendszeres és ingyenes mozgási-közösségi lehetőséget, akiknek a hagyományos klubrendszerbe sokszor nincs bejárásuk. Hátrányos helyzetű gyerekek, mélyszegénységben élő fiatalok, menekültek, hajléktalan emberek, gyermekvédelmi intézmények lakói, lányok, anyák, idősek és pályakezdés vagy újrakezdés előtt álló felnőttek is megjelennek a célcsoportokban.

A története egészen 2005-ig nyúlik vissza: a sport először az Oltalom Karitatív Egyesület környezetében jelent meg terápiás, közösségformáló tevékenységként, miután egy hajléktalanszálló lakói focizni szerettek volna. A kezdeményezésből rendszeres edzések, majd nemzetközi kapcsolatok nőttek ki, 2021 óta pedig önállóan működik a Második Esély Sportegyesület.

A Nyúldomb sportpályája köré pedig most olyan programokat építenének, amelyben a foci mellett tudatos életmód, prevenció, oktatás és munkaerőpiaci segítség is helyet kap. Az iskoláknak rendhagyó tornaórákat, a lányoknak és nőknek pénzügyi tudatossági tréninget, családoknak digitális detoxról szóló előadást, 60 év felettieknek sétáló futballt és kímélő szabadtéri edzést, az aktív sportolóknak pedig angol nyelvi képzést és karriermentorálást kínálnak.

Mi egy szociális sportegyesület vagyunk. Olyan embereknek is lehetőséget adjunk a sport okozta vagy a sport adta eredmények vagy sport adta élmények megélésére, akiknek piaci alapon erre nincsen lehetőségük. Kortól, nemtől, futballtudástól függetlenül mindig mindenkit hívunk, hogy jöjjön velünk focizni, csak a focicipőt hozza magával. Ha pedig nincs cipő, intézünk

– meséli Rákos András egyesületi elnök, aki szociális munkásként kezdte a karrierjét. Először egy árvaházban dolgozott, majd menekült- és hajléktalanszállót vezetett Budapesten. Itt indította el egy hajléktalancsapattal az Oltalom Sportegyesületet, nevezett a Cape Town-ban zajló hajléktalan-világbajnokságra.

Ekkor vált egyértelművé számára, hogy a futballban sokkal nagyobb ösztönző erő rejlik, mint bármi másban, amivel addigi munkája során találkozott. Azóta használja elkötelezetten a sportot arra, hogy a társadalom peremére sodródott emberek szociális képességeit fejlessze.

Az edzésekre mindig mindenkit hívnak – korhatártól függően ugyan, de futballtudástól függetlenül. Az egyesület edzésein jelenleg 350–450 gyermek vesz részt. Van köztük a rengeteg magyar gyermeken kívül sok menekült fiatal, ukránok, afgánok, örmények és afrikaiak is. Nehéz összeszámolni, de az biztos, hogy több mint tíz országból származó gyerekeket fogadnak rendszeresen.

Jönnek hozzánk mindenféle hátterű fiatalok, diplomata gyerekek is jártak ide egy időben

– jegyzi meg András. De most kicsit vissza a pálya szélére.

Már nagyban gyülekeznek a mai edzés résztvevői – akik persze először kicsit gyanakodva figyelik a szokatlan vendégeket. Jelenlétünk azért nem sok vizet zavar, hiszen hamar fontosabbá válnak az olyan kérdések, minthogy lesz-e zene éppen, vagy milyen feladatok is várhatóak a délután folyamán. Mindeközben jól érzékelhető az is, mit jelent itt az odafigyelés, hiszen valahol MESE-szép (ha már a pályán nem rúghatunk labdába, ezt a labdát le kellett csapni), ahogy az egyik focizó lány épp percek óta győzködi a társát, hogy, hát mégis most már kösse be a cipőfűzőjét, mert el fog esni, és ő azt nem hagyhatja.

„Ennek köszönhetem, hogy ember lettem”

De ideje visszaadni a szót Sándornak. Bele is vág a mondandójába.

„Kiskorom óta intézetis voltam. Eger, Kőszeg, Hatvan. Csecsemőkorom óta dobáltak ide-oda-amoda. Kőszegen kijártam a nyolc általánost, aztán visszakérettem magam Egerbe, onnan jöttem fel Pestre, amikor betöltöttem a 18-at. Azóta itt vagyok. Így kerültem ilyen helyzetbe, hogy hajléktalan lettem. Nem csak az én hibámból. Az intézetnek meg kéne tanítani a gyerekeket, hogy osszák be a pénzt, mire költsenek. Én magamtól tanultam meg az egészet.”

Akkor ismerte meg Andrást, amikor hajléktalan volt a Dankó utcában. „Volt egy ilyen lehetőség, hogy foci. Akkor még fiatalabb voltam, jóképűbb is, lényeg, hogy nagyon régen volt. Éltem a lehetőséggel, elkezdtem járni edzésekre. Ma már nem vagyok annyira aktív, néha eljövök, néha lustálkodom. Az a baj, hogy már nem bírja annyira se a tüdőm, se a lábam, szóval csak beállok a kapuba. Próbálok leadni pár kilót, néha sikerül néha nem.”

Mit jelentett számára akkor az egyesület? Biztonságot, vágja rá egyből. Lehetőséget. Kitartóan meséli, mennyit köszönhet Andrásnak. „Ő igazgatta az utamat.” Így alakulhatott úgy, hogy már több éve a BMSZKI-nál dolgozik, van hol laknia.

Le kell rakni valamit az asztalra. Ingyen nem adnak semmit az életben.

Sokat jelentettek számára a külföldi utak is, a Norvégiában töltött tíz nap volt a kedvence. „Ott jól szerepeltem, rúgtam gólokat.” Hiányzik is neki a régi csapat, ma már nem ismer olyan sok fiatalt, mint régen. Szóval inkább mesél még a múltról. „Ennek az egésznek köszönhetem, hogy ember lettem. Hogy megmutatták, hogy vannak lehetőségek. A szállók tele vannak fiatalokkal, akik nem tudnak mit csinálni. Én ma már dolgozom. Nincs ennél nagyobb lehetőség. Most nagyon jól érzem magam.”

Most is szereti a pálya mellől nézni a focizó srácokat és lányokat – nem irigy rájuk. „Az élettől mindent meg kellett tanulni. Ha akarom, edzésben tartom magam, és akkor simán kenterbe vágom őket. Régen is fociztam, négytusáztam, kosárlabdáztam. A négytusa hiányzik is nagyon, intézetis koromban abban nagyon jó voltam. Mikor még 75 kilós vékony gyerek voltam.”

Focit nézni nem nagyon szokott, mostanában csinálni sem nagyon, de azért besegít, amikor kell. Mit tanított neki ez a hely?

Emberséget, kitartást, erőt. A kitartás most is megvan. Ha kell, 135 kilóval futok ugyanúgy a pályán. Meg tiszteletet egymás felé. Régen nem voltam tisztelettudó senkivel sem. Nem hagytam rá dolgokat másokra, nem kértem elnézést vagy bocsánatot, hanem erőszakos voltam. De ebből visszább lehet venni. És ez sikerült is. Ahogy öregszik az ember, annál többet tanul. Fiatalon nagyon rossz voltam. Most meg rám se lehet ismerni.

A BMSZKI-nál egyébként segédmunkásként dolgozik. Annyira belehúzott, hogy két év után már jutalmat is kapott. Ki is húzza magát, nagyon büszke rá.

Labdába rúgni nem sikerül mindig

Ahogy Rákos András mondja, a gyerekek sokszor szájhagyomány útján is megtalálják őket, de ők is járnak a gyermekvédelmi intézményekbe. Különlegességük abban is rejlik, hogy rengeteget utaznak külföldre, és ezzel lehetőséget adnak a náluk focizó fiataloknak és időseknek egyaránt, hogy kitáguljon előttük a világ.

„Ez az egyik nagy erősségünk: az elmúlt húsz évben voltunk az összes kontinensen, Dél-Afrikában kezdtünk, aztán voltunk Ausztráliában, Dél-Amerikában, Észak-Amerikában, Katarban, Rióban, Chilében, Mexikóban, számtalan európai nagyvárosban. Van olyan gyerek, aki előbb jutott el Mexikóba, mint a Balatonhoz. Jártunk Indiában is, igaz ott nem fociztunk, hanem kriketteztünk, és borzalmasan szerepeltünk. De mégiscsak kijuttattunk tizenkét gyereket a világbajnokságra, akkor is, ha nem rúgtunk labdába. Azért ütöttünk labdát.”

A beszélgetésünk idején is épp utazás előtt járnak – Európa-bajnokságra indulnak nemsokára. „Viszünk két csapatot, lányokat, fiúkat is, azok közül, akik rendszeresen részt vesznek az edzéseinken. Szép számban vannak köztük gyermekvédelmi gondoskodásban élő fiatalok, vagy már a gyermekvédelmi gondoskodásból kikerült, nehezen fenntartható albérletben élő fiatalok.”

Az utazókat az alapján választják ki, hogy ki hány edzésen és angolórán volt, ki szerzett bejelentett munkát, kinek sikerült elérnie az előtte álló célokat – minden sportolóval kötnek ugyanis együttműködési megállapodást.

Biztonságos tér, nem csak focistáknak

Nemcsak Budapesten tartanak edzéseket: öt vidéki helyszínükön kifejezetten a lányokra koncentrálnak.

Arra összpontosítunk, hogy biztonságos tér jöjjön létre minden edzésen, ne legyen versengés, sem nagy erőkülönbségek. A lányok között pedig akad olyan, aki egy zsákfaluból érkezett, és az egyik bíróval kézenfogva sétált ki a Bajnokok Ligája döntőjére. Előtte több napot is Budapesten töltött. Ő volt a falu büszkesége, mindenki összegyűlt, hogy megnézze, ahogy kivonul a pályára, majd az egész falu óriási üdvrivalgással fogadta, amikor hazaért.

De persze nem csak egy egyszeri eseményről van szó, hanem a heti rendszeres edzésekről, amelyeket ingyenesen vehetnek igénybe. Az edzések mellett pedig a helyi szociális munkás tart pénzügyi tudatosság tréninget, ahol a pénzzel kapcsolatos alapvető fogalmakat, illetve a pénzhasználati praktikákat próbálják megismertetni a lányokkal.

Emellett kiemelt figyelmet fordítanak a korai terhesség megelőzésére is a lányok esetében. Foglalkozásokat, workshopokat tartanak, ahol a hosszú távú tervezés és a gyermekvállalás van a fókuszban, emellett pedig munkahelykeresési tréningeket is szerveznek, ezeken segítenek felkészülni állásinterjúkra. Egy komplex életutat igyekeznek felvázolni, amelyben a sport csak egy eszköz.

Az elnök által elmondottakat Wágner András, a MESE projektkoordinátora egészíti ki. Mivel rendelkezik némi kosárlabdaedzői gyakorlattal, hetente tart kosáredzéseket az egyesületnél gyermekeknek és fiataloknak egyaránt. Büszke arra, hogy a szervezetben vannak edzők, szociális munkások és pszichológusok egyaránt, akik valóban a terepen dolgoznak, azaz jelen vannak több budapesti gyermekotthonban is, így az ott élők életébe is bele tudják csempészni a mozgást, ami rendkívül sokféleképpen hat rájuk.

Az a szép a szervezetben, hogy a helyi szint mellett nagy, nemzetközi partnerek is felfigyelnek ránk, így jött a képbe Szoboszlai Dominik is, aki személyesen látogatott el hozzánk, amikor megépült ez a csodálatos pálya. Emellett vannak gyerekek, akik arról számoltak be, hogy életük legnagyobb élménye volt, hogy a Bajnokok Ligája rendezvénysorozat keretében kivittük őket a Hősök terére, és ott focizhattak egy órát több ezer ember előtt. De nemcsak a fizikai, hanem a mentális egészségre is komoly hatást tud gyakorolni a fizikai aktivitás, és fontos védőfaktor a sok szempontból kiszolgáltatott gyerekeknek, akár az önbecsülésük tekintetében is.

A MESE eredményeit közben folyamatosan mérik is, és azt látják, hogy abszolút alátámasztható az a víziójuk, miszerint a rendszeres mozgás és foglalkozás nemcsak az erőnlétben, hanem az egyéb szociális készségekben is jelentős változást eredményez. „Azok között, akik hosszú éveken keresztül részt vettek a programjainkon, sokan komolyakat léptek előre. Vannak, akik főiskolára, egyetemre járnak, mások szakmát tanulnak. Van, akiből cukrász lett, másból hegesztő.”

Egy másik MESE-növendék egy ösztöndíjprogram keretein belül kijutott Spanyolországba, és azóta is ott él, és edzéseket tart egy klubcsapatban. Persze mindig relatív, mi számít igazából sikernek. „Mi már azt is sikerként tudjuk elkönyvelni, hogyha például tartunk egy korai terhesség megelőző workshopot tíz lánynak, és abban az évben egyikük sem lesz terhes. De ugyanígy siker, ha valakinek lettek céljai, munkája, egy közösség, ahová tartozik, és elképzelései arról, mit szeretne elérni az életben.”

Sok fiatalnak rengeteget jelent ez a bátorítás: „Gyere el hozzánk focizni. Ha jársz focizni, akkor mehetünk a világbajnokságra, és felhúzhatod a magyar mezt, és szólni fog a magyar himnusz.” A szervezők szerint ez sokakat rettentően motivál. Ahogy az is, hogy így élhetik meg a „második esélyt”.

Nagyon sokat számít az is, hogy azt érzik, ha lejönnek edzésre, akkor tehetnek valakiért, egy közösségért. Akkor valahova tartoznak. Minden ember szeretne valahova tartozni. Tudják, hogyha nem jönnek, akkor kevésbé tud teljesíteni a csapat. A munkájuknak van hatása. Számít, mit tudnak hozzátenni. Ráadásul itt mindig nyitott fülekre találnak, bármilyen problémájuk is van. Erre mindenkinek van igénye és szüksége

– hangsúlyozza Schneider Ildikó, az egyesület projektmenedzsere és forrásteremtője, aki azért is dolgozik, hogy a fiatalok rendszeres edzéseit és nemzetközi szintű megmérettetéseit biztosító források álljanak rendelkezésükre.

A szülőkkel is folyamatosan kapcsolatban állnak, valamikor még az itt focizók testvéreit is sikerül bevonniuk. Van erre is egy történetük. „Volt, hogy egy srác, aki rendszeresen járt hozzánk edzésre, de nem tudtunk vele egyről a kettőre jutni, iskolakerülő volt, bármit is csináltunk. De az anyukájával jóban voltunk, ő pedig mindig szomorkodott, hogy a fia ilyen nehezen motiválható, bezzeg a lánya milyen szorgalmas. Utóbbinál sikerült is elintézni, hogy egy elit budapesti gimnáziumban tanulhasson egy ösztöndíjprogram keretében. Ő ma már egyetemista.”

Barát? Itt? Mindenki

Van ám itt olyan, akinek még sok lehet hátra egy egyetemig. Bence már az érkezésünket követően azonnal bátran jelentkezett, hogy mindenképp szeretne mesélni. Egy II. kerületi gyermekotthonból utazott ma is egészen a nyúldombi pályáig, hogy együtt focizhasson a társaival. Sok éve jár már ide, a pontos számot nem tudja hirtelen, de hát egyébként is mit számít. Lényeg, hogy itt van.

„Már régóta akartam járni edzésre, és most végre járok. Ahogy feljöttünk Budapestre, pár nap múlva kértem, hogy hadd járjak edzésre.” Előtte vidéken élt a szüleivel, két éve került a gyermekotthonba. „Valahogy a szüleimnek nehéz.” Inkább az edzésekről beszél. Szereti, hogy végre nemcsak benti teremben játszhat, hanem a szabadban.

És jó a barátaimmal edzeni.

Kérdem, kik a barátai. „Itt? Mindenki.” Külföldi versenyre nem is vágyik, Magyarországon menne szívesen több helyre. Nem szereti, amikor nem érti, mit mondanak mások. Leginkább védőként szeret játszani. Ha felnő, nehézgépkezelő szeretne lenni, az anyukája egyik barátnője foglalkozik ezzel, és megtetszett neki. Aztán majd úgyis kiderül, mit hoz a jövő.

Ez a csapat inkább egy kis család

És hát, ha már vannak szép számmal lányok is a MESE-nél, itt az ideje, hogy végre közülük is szót kapjon valaki. Klaudia 2023-ban került a csapatba. Tizenéves kora óta gyermekotthonban élt – mivel 19 éves, már kikerült onnan –, és 16 éves volt, amikor hallotta, hogy van egy pályázat, ami révén el lehet jutni Indiába. Ott ugyebár krikettezni voltak, de aztán a hazatérést követően Klaudia is belevágott a foci világába is.

Hogy miért pont a foci? „Van egy öcsém, és amikor még apukámékkal laktunk, akkor az udvaron sokat fociztunk, meg lementünk a pályára is. Én kicsiként is nagyon szerettem játszani. A lányokat nem merték úgy rugdosni, pláne, ha látták, hogy jobb is, mint ők.” Gyanakodva néz rám, hogy elhiszem-e, de hát semmi okom kételkedni abban, hogy Klaudia simán kenterbe veri a fiúkat is.

Mesél is tovább. Egy barátnőjével érkezett a csapatba, ez nagyon hasznos volt számára, mert elmondása szerint ő sokkal nyitottabb ember, „csacsog állandóan”, szóval sokat segített neki is a beilleszkedésben. Azóta már mindenkivel összebarátkozott ő is, persze vannak néha veszekedések, de azokat megbeszélik – egyébként az a jellemző, hogy mindenki segíti és biztatja a másikat. De nem csak ezért szeret jönni.

Lusta embernek nem tartom magam, de sokszor nem köt le semmi. Nagyon hamar el tudom engedni a fontos dolgokat is. Állandóan halogatok mindent. Most sokáig nem voltam edzésen sem. De most elhoztam a páromat is. Ez a csapat egy közösség nekem, nem csak egy csapat. Inkább ilyen kis család.

Jelenleg a párja családjánál él. Azt mondja, mióta őt is elhozta ide, már sokszor ő erősködik, hogy menjenek már edzésre. Amióta idejár, arra a legbüszkébb, hogy mennyi barátja lett. „Olyanok, akiket tényleg a barátomnak nevezhetek. Nem olyanok, mint az iskolások. Rájuk tényleg lehet számítani. Nekem sok időbe telt, hogy már ne féljek magam felvállalni. Hogy hogy nézek ki, vagy nekem mi a nézőpontom. Végre ki merem nyilvánítani, hogy nekem mi tetszik és mi nem. Sokáig nehéz volt. De most csak jó itt lenni.”