Ízek, imák, szerelmek – a címet abból a bizonyos romantikus filmből „loptam”.
Ízek, imák, szerelmek – szerintem mindenkinek akad mesélnivalója a témában.
Ízek: rengeteg élvezetet adnak még a hétköznapokban is, ünnepek alkalmával pláne.
Imák: igencsak fontosak; gyakran kérleljük a feljebbvalót, s az ima része a húsvéti rituálénak is a templomi istentisztelettel együtt.
Szerelmek: nos, azok végigkísérik életünket, hol megtörténik velünk, hol vágyakozunk rá, hol jó szívvel emlékezünk rá, vagy akár ez így mind együtt.
A húsvét a feltámadás ünnepe, egyúttal a tavaszvárásé is. Szorosan kapcsolódik hozzájuk a pészah, a „zsidó húsvét”, ugyanis a keresztény húsvét történetileg és teológiailag a zsidó pészahból ered. Húsvét Jézus feltámadását ünnepli, a pészah az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulást, és mindkettő a tavaszi holdtöltére esik, a megváltás és az újjászületés témakörét hordozza.
Mindig készülök az ünnepekre, így volt ez most is.
Szeretek főzni, elvarázsol a sok lehetőség, amiből választhatok, amikor az ünnepi asztalt tervezem.
Szeretem a tojást minden formájában, és, mivel sose rajongtam a húsokért, versenyzőként jobbára tojással vittem be a szükséges fehérjét.
Mindkét nagymamám remekül főzött, rengeteg receptet tanultam tőlük, sőt, hagytak segíteni a konyhában, ahol elleshettem a fortélyokat.
Aztán, ahogy megöregedtek, majd elveszítettem őket, hiába kerestem bizonyos ízeket, sehogy és sehol nem leltem rájuk.
Bizony hiába tettem mindent úgy és akkor a levesbe vagy épp a zsidótojásba, amikor a nagyi, a végeredmény sosem lett olyan, mint nála.
Jó, jó, persze, tudom, más a zöldség, a hús, más minden belevaló, de nekem valahogy jobban esett arra fogni a dolgot, hogy hiányzik a nagymamám.
Úgy alakult, hogy mennem kellett akkori férjemért, Gáborért, valahová egy éttermi megbeszélésre. A vezető kedves ember, lelkesen kínálgatott, kérdezte, mit ennék szívesen. Nem voltam éhes, ráadásul elfáradtam estére, mentem volna haza, amikor elhangzott az utolsó ajánlat: „Legalább egy kis zsidótojást kóstolj meg!”
„Na, azt biztos nem! – feleltem. – Mert olyat még te sem tudsz, mint amit a nagyim készített.”
„Tegyünk egy próbát!” – javasolta.
És miután láttam, hogy Gábor aprót bólint, beadtam a derekamat.
És láss csodát: pont az az íz, pont az az állag.
„Mi a titka ennek a tojásnak?” – kérdeztem még mindig meghatódva.
„Kevéske lepirított libamáj. Ettől olyan, mint a mennyország kapuja.”
És eszembe jutott, hogy a nagyszüleim, noha igazán nem voltak gazdagok, de hétvégére szinte mindig vettek egy fél libát, az összes fél belsőséggel együtt.
Hát ez a titok! Ami persze nem oldja a nagyim hiányát.
Imák kipipálva, ízek kipipálva, a szerelmekről majd egy másik, nyugisabb alkalommal.
