Azok a fiatalok, akik ma az európai polgári demokrácia megvalósításáért küzdenek, két okból hajtanak fejet a kommunista Nagy Imre és társai előtt. Mi azokat az államférfiakat tiszteljük bennük, akik azonosultak a magyar társadalom akaratával, akik, hogy ezt megtehessék, képesek voltak leszámolni a szent kommunista tabukkal, azaz az orosz birodalom feltétlen szolgálatával és a párt diktatúrájával
– mondta Orbán Viktor politikai pályája legfontosabb beszédében Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén, a rendszerváltás szimbolikus eseményén, 1989. június 16-án a Hősök terén.
Megrendítő ma újraolvasni a Fidesz-mítosz e szakrális szövegét, mert önmagában is képes megmutatni, miért biztos, hogy április 12-én búcsúzunk egy Orbán-korszaktól. Ezzel nem azt állítom, hogy biztosan nem tudja az immár minden demokratikus normát tagadó módszerekkel dolgozó kormánypárt a közhatalmat megtartani a vasárnapi választáson, hiszen esélye lehet a mandátumok többségének megszerzésére. Esetleges koalíciós kormányzásra pláne, tehát nem arról írok, hogy a Fidesz kezében marad-e a hatalom gyakorlásának lehetősége.
Azt állítom: legmélyebb ambícióját, az új kulturális korszak létrehozásáról szóló vágyát, azaz a magyarok magyarokról szóló gondolkodásának, képzeletének, nemzedékek erkölcseinek, értékeinek, hagyományainak, hiedelmeinek, hőseinek együttes és radikális, hosszú időre szóló átalakítását nem sikerül elvégeznie. Szűkebb, politikai értelemben sok „kulturális” célját elérte: eltolta a társadalmi konszenzusokat, nem kérdés, hogy a következő kormányok „szuverenisták” lesznek, a magyar társadalom „védettebb” lesz például migráció tekintetében, ért el meghatározó nyelvpolitikai „sikereket” (migráns/menekült), alakított át magatartásmintákat, és így tovább. Ám ezzel együtt nem sikerült létrehoznia azt a kulturális teret, amelyben, ha diszfunkcionalitásként olykor egy-egy ciklusban más kormányoz is, mindvégig a Fidesz-mítosz határozza meg a legszélesebb kulturális értelemben a magyarok magyarvilágát. Annak ellenére nem sikerült, hogy nekem sokszor tűnt úgy ebben a tizenhat évben, hogy egyébként rendesen elvégzett politikai ideológiai-intellektuális, a politikai cselekvésnek elbeszélési keretet, értékmagyarázatot kínáló alapozó munkájuknak is köszönhetően sikerrel járnak, kiteljesítik e maguk által meghatározott történelmi küldetést.
Egy újságba írt szövegben nyilvánvalóan nincs tér a kulturális és a politikai szcéna, az elmúlt tizenhat év részletgazdag áttekintésére, a mondatok egymásra építésének szűk célja éppen csak egy elnagyolt válasz megfogalmazása arra a feszítő kérdésre:
Ez egy olyan – az Orbán-korszak gazdasági, kulturális és politikai összetettségéhez képest – villámutazás, amely a tiktoknyi kampány, a félelem– (Fidesz) és hősipar (Tisza) tombolása idején kísérletet tesz arra, hogy elragadja egynéhány olvasó politikai képzeletét. Kísérletet tesz arra, hogy elbeszélje, miként teremtett alapot a Fidesz-mítosz alapját jelentő horgonyok fölszedése ahhoz a sodródáshoz, amely végül felszámolta annak az esélyét, hogy Orbánék tartósan alakítsák a magyarok világról szóló gondolkodását. Megtörte annak az esélyét, hogy a Fidesz mítosza legyen tartósan a politikai berendezkedés kulturális kerete.
Hogy hozzáférhetőbbé tegyem a startot, veszek újra egy idézetet Orbán legendás beszédéből. Méghozzá ezt:
Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk – mai fiataloktól – a jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz, vagy ki tudja, hány évünk is ott fekszik.
Noha mutatunk majd egy utat, ám ez a mondat már segít megérteni, miért ér véget egy Orbán-korszak, ha harminchét évvel később Jaber és VV Béci rapperek-előadóművészek jelennek meg a Fidesz-kampány frontvonalában.
Hogy miként jutott el eddig az aktusig, abból mutatunk részleteket, kezdjük tehát azzal, hogy ez a ciklus a kegyelmi üggyel vagy éppen Orbán Balázs 1956 emlékezetét alázó megfejtésével hogyan juttatta a pártot a politikai senki földjére, ahol kormányozni még lehet, ám a magyarok képzeletét mozgatni már lehetetlen.
