Nemrég volt Nádja halálának negyedik évfordulója. Évek óta küzdök a hivatalokkal, hogy megtudjam az igazságot. Nem fogom feladni. Elmegyek a falig. Akkor is, ha ez nem hagyja begyógyulni a sebemet.
Pusztai Emese tavaly nyáron állt a nyilvánosság elé, akkor nyilatkozott először arról, milyen egy öngyilkosság miatt meghalt fiatal lány édesanyjának lenni. Akkor a gyászról, az önvádról, lánya, Nádja haláláról és az odáig vezető útról beszélt. Azóta azonban sok más is történt, a gyászhoz egy hosszú harc is társult: az igazság feltárásának küzdelme.
Emese Nádja halálának negyedik évfordulója után is úgy érzi, még mindig nem tud pontot tenni annak a végére, mi vezetett a lánya öngyilkosságához. Az emlékezésen túl tudni akarja, mi történt a 17 éves lányával az ellátórendszerben, és mi történik ma azokkal a fiatalokkal, akik hasonló helyzetbe kerülnek.
Hivatalos levelezéseket folytat, határidőket figyel, intézményi válaszokat elemez, és próbálja kideríteni, hogyan működik a gyakorlatban a gyermek- és serdülőpszichiátriai ellátás. Azt mondja, a tavalyi interjú után nem zárult le benne semmi, sőt, még világosabb lett számára, mennyi minden maradt kimondatlanul. Nemcsak az, hogy mi történt Nádjával, hanem az is, milyen nehéz beszerezni az iratokat, hogy az adatgazdák sokszor nem tartják be a határidőket, olykor nem is válaszolnak – talán azért, hogy ne kelljen olyasmit leírniuk, amit később számon lehet kérni.
Az elmúlt időszakban tucatnyi közérdekű adatigénylést nyújtott be. Kérdezett
- a 14–18 és a 19–25 éves korosztály öngyilkossági statisztikáiról,
- a gyermek- és serdülőpszichiátriai ellátás kapacitásairól,
- a szakmai protokollokról,
- a függőség kezeléséről
- és arról is, milyen lépéseket tesz, illetve mit nem tesz a kormányzat azért, hogy a fiatalok körében súlyos problémát jelentő öngyilkosság megelőzhetőbb legyen.
Minél többet tudok meg, annál nyilvánvalóbb számomra, hogy nem elszigetelt ügyekről, hanem súlyos, rendszerszintű hiányokról van szó.
