A DK és a Kétfarkú Kutya Párt is összegyűjtötte végül a választási induláshoz szükséges aláírásokat, bár a parlamentbe jutásuk kérdéses. A Tisza Párt és Magyar Péter szándéka az „óellenzék” leradírozására a pályáról összességében sikeresnek tekinthető. Joggal kelt frusztrációt a baloldali, liberális és zöld pártok vezetői, politikusai, aktivistái, holdudvara és elkötelezett szavazói körében, hogy az „óellenzékezi” őket, aki tegnapelőtt még fideszes volt, és mégis őt tekinti az ellenzéki szavazók túlnyomó többsége a NER hiteles alternatívájának – velük szemben, akik már 2010 és 2024 között is pontosan látták az Orbán-rezsim működését, és sokan komoly személyes áldozatokat hozva küzdöttek ellene.
Sőt, jelen állás szerint egy leendő Tisza-kormány esetén az „óértelmiségnek” és az „ócivileknek” sem osztottak lapot. Amellett, hogy az ezek feletti frusztráció egyénenként empátiát érdemel, nézetem szerint előbb vagy utóbb önkritikusan is fel kell tenni bizonyos kérdéseket.
Ehelyütt három szempontra szorítkozom.
A Tisza sikere tükör a volt ellenzéki pártoknak
A Tisza programja az elmúlt hetekben leginkább kampánytechnikai szempontból volt napirenden. Azonban felvethető, hogy ennyire nem számít a korábban az ellenzék pártjaira szavazóknak és pillanatok alatt a Tiszához átzsilipelőknek az ígéret tartalma, csak az, amit Török Gábor „kalapácsnak” nevez: hogy Magyar Péter tudja legyőzni Orbán Viktort, és a többit majd utána elrendezzük.
És ha így van, az azért van így, mert a kínált tartalom megvalósítja, amit Magyar Péter állít, nevezetesen hogy „minden irányt ötvözni kell”, és jól integrálták a víziójukba, programjukba, kommunikációjukba a különböző ügyekből a legjobbakat, gyakorlatba ültetve a kezdeti LMP álmát, ami az alapító nyilatkozata szerint baloldali, liberális és konzervatív értékek aggregálásával, az „értékszintézis” megteremtésének céljával jött létre?
Vagy ha a Tiszáé mégis – a gazdaságpolitikától a migrációs politikáig – jobbközép ajánlat néhány újraelosztó elemmel, akkor az a jobboldali hegemónia győzelmét mutatja? 16 év után a NER alapvetései beépültek az emberek gondolkodásába, és már a kihívó is csak a „megőrizve meghaladni” ígéretével remélhet sikert?
Netán azt jelenti a tiszás ajánlat vonzereje, hogy a korábbi, balos, liberális, zöld ajánlatok zsákutcákon és a valóság bizonyos mértékű tagadásán alapultak, és ezeket kritikusan számonkérni a relevanciájukat vesztett értelmezési keretek ötlettelen ráolvasása csupán?
Hogy a tartalomtól függetlenül, annak ellenére vagy amiatt (is) tudott-e a Tisza ennyire gyorsan és ennyire megerősödni, a választások után releváns kérdés lesz, ha halottaiból fel akar támadni valamiféle baloldali vagy liberális vagy zöld alternatíva.
A múlt és a pártok: tetszettünk volna…
Egyáltalán jogosak-e a Magyar Péterhez és a Tiszához kapcsolódó jogállamiságra, sajtószabadságra, egyenlőségre vonatkozó félelmek, vagy ez csak a pikszisből kiesett párt-, média- és kulturális elitek gyászmunkájának egy fázisa, rosszabb esetben menthetetlen önreflexióhiányának bizonyítéka: vádaskodnak, hogy ne kelljen a saját felelősségükkel szembenézni?
Lakner Zoltán a Partizán február 9-i, Kampánynapló című műsorában vetette fel a „Tetszettünk volna forradalmat csinálni!” tézisét (rövid összefoglaló itt), vagyis hogy a baloldali és a liberális pártoknak (és – ezt én teszem hozzá – mozgalmaknak és értelmiségieknek) valamikor fel kell tenniük (tennünk) önkritikusan a kérdést, hogy mégis miért lett az, hogy nem baloldalról jön a rendszerváltó ajánlat.
Lakner egy lényeges szempontra hívja fel a figyelmet: leleplezgethetjük, hogy miért nem jó a mi valamilyen értékszempontunk alapján a kihívó, de a felelős kérdés mégiscsak az lenne: miért ő tudta megcsinálni, és miért nem a többiek?
