Nekem a színészkedés az elsődleges szempontom, engem a színháznál ez a megközelítés vonz. Rendes kőszínházba nem tudsz elmenni, mert nem jutsz tovább a zenekari ároknál. Oda jól beleesel, aztán ennyi volt a móka, meg a történet. Én, ha látnék, musical színész akarnék lenni, és igazából, ha belegondolunk ezt itt meg is valósítottuk magunknak. Csak hát kicsiben
– mondja Kriszta, akihez hétéves ismeretség és megannyi közös kreatív munka köt – köztük egy rendkívül izgalmas projekt is.
Miről is van szó?
Budapestet járva számos színházi produkcióval találkozhatunk. Kevésbé szembetűnő, de a XIII. kerületi Csángó utca is otthont ad egy társulatnak: az épületek közt meghúzódó kék ajtó mögött találkozhatunk egy látássérültekből álló egyesülettel. Így írnak magukról: „A Vakrepülés Színjátszó Egyesület 1998-ban alakult látássérült fiatalok közreműködésével. Ez akkoriban egy egyedülálló kezdeményezésnek számított világszerte, azóta is csak elvétve találkozhatunk hasonlóval. Az alapító – Sallai Zoltán – külföldi útja során vett részt egy akkor rendezett sötét szoba jellegű programon. Ezt továbbgondolva, színházat tervezett létrehozni a sötétre alapozva, mely főként a szórakoztatást, valamint az interaktív játszást tűzte ki célul. A társulat több tagja is szerepelt már számos társadalmi célú kampányfilmben, valamint Tímár Péter Vakvagányok című mozifilmjében.”
Távol áll tőlünk, hogy abból csináljunk kuriózumot, hogy vakok játszanak színpadon: előadásainkkal épp a különbséget szeretnénk elmosni, felhívni a figyelmet arra, hogy a társulat tagjai ugyanolyan emberek, csupán máshogy érzékelnek bizonyos dolgokat. Ez a »máshogy érzékelés« azonban az előadóművészet terén különleges minőséget hozhat létre: azt szeretnénk, ha emiatt lennének az előadásaink kuriózumok, és nem valamiféle szociális-humánus szentimentalizmus miatt.
A fotóprojektemmel hasonló célt tűztem ki, mint amit a színház is saját magának: lebontani a látásközpontú alkotás akadályait, utat adva egy alternatív érzékelési módnak. Az Így látlak Téged című sorozatom az amatőr színészek segítségével kívánja megteremteni a kapcsolatot a vak és a látó emberek között – miközben persze megismerhetjük ezt a különleges előadásokat felsorakoztató színházat is.
A látás hiánya teremtette meg közösségüket
Egy színháztól színes, szagos, esetleg letisztult, minimalizált színpadképet várunk – jó eséllyel kényelmes székekkel. Nos, a Csángó utca 9. alá betérve egy aprócska, zöld szőnyegű, kék falú színpaddal találjuk szembe magunkat, ami előtt precízen elhelyezett, négyzet alakú párnák fekszenek. Miután elfoglalja mindenki helyét, a bemutatkozást követően elkezdődik az előadás.
Nem csoda, hogy a színpadkép kidolgozatlannak tűnik, hiszen ebben a mintegy hatvan percben semmit sem kell látnunk, csak hallanunk, éreznünk, szagolnunk. Megeshet, hogy azért kell párnán ülni, mert egy ponton mindenkinek fel kell állnia táncolni. Vagy orrfacsaró hagymaszagot kell elviselni egy darabig, netán vízpermet ér minket, mint amikor a tengerpartnál a szél az arcunkba fújja a vízcseppeket. Aztán az érzékszerveink túltelítődése után visszakapjuk a látásunkat, és hat alak körvonala bontakozik ki előttünk.
Kriszta, a színházvezetőnk kérte, hogy várjak, míg az első előadásom végén elhangzik a taps, és majd akkor olyat fogok érezni, amit nem fogok elfelejteni. Ezt eltettem, hogy majd biztos érzek valamit, gondoltam megkönnyebbülést, mint mikor az ember egy vizsgát letesz. És amikor először megszólalt a taps, olyanfajta boldogságot éreztem, hogy azt nem lehet szavakba önteni. Akkor tudtam, hogy nekem itt kell maradnom. Nagyon jó érzés, mikor az ember ad valamit. Ha már valakinek ezáltal adok egy olyan gondolatot vagy tapasztalást, ami alapján ő jobban megérti ezt az egész látássérültséget akkor az már egy jó dolog
– szemlélteti első élményével Hényel Annamária, a társulat egyik oszlopos tagja, hogy mit jelent számára a színház.
