Magyar minőség

Várhegyi Éva: Befektetés a voksokba

„Fosztogatva osztogatnak. A 100 éve született Liska Tibornak a társadalmi békére törekvő Kádár-rendszer kritikájaként megalkotott bonmot-ja a hatalmát bebetonozni próbáló Orbán-rezsimre is áll. Akkoriban az osztogatás határait a gazdasági ciklusok alakították: a bőséges években elresztett gyeplő miatt a szűkebb években elkerülhetetlenné vált megszorításokat csak eladósodással, vagyis a jövő generációk „kifosztásával” lehetett enyhíteni. A rendszerváltás óta a választási ciklusok is színre léptek, és minél inkább eltekint egy kormány a gazdasági ciklusoktól, annál nagyobb mértékű fosztogatást igényel a hatalom megőrzéséhez szükséges osztogatás.

Most elég rossz az ország helyzete. A gazdaság stagnál és a növekedési kilátások is szerények, miközben a pár éve megélt inflációs sokk hatásait sem heverte ki a magyar társadalom. A kiábrándultság, a növekvő elégedetlenség talaján megjelent potens vetélytárs pedig a korábbiaknál jobban veszélyezteti a regnáló hatalom túlélését. A megnövekedett tét miatt minden eddiginél látványosabb választási osztogatásba kezdett a kormány, ami a rendelkezésre álló források szűkössége mellett a korábbiaknál is terjedelmesebb fosztogatással, a jövő felélésével jár együtt.

A hosszú távú elköteleződések, mint amilyenek az életre szóló adómentességek és a kamattámogatások, hosszú időre determinálják az állami költségvetés bevételi és kiadási oldalát. Az egyensúlyhoz közeli állapotot így már csak tartós elvonásokkal, illetve a kiadások elinflálásával lehet biztosítani. Súlyosbítja a helyzetet az államháztartás újból növekedésnek indult adóssága, ami miatt a tetemes kamatokra is kell a fedezet. További súlyosbító körülmény, hogy a gazdaság várhatóan szerény növekedése mellett nem keletkezik elegendő többletforrás a költségvetésben az extrakiadásokra. Mivel az állam eladósodása tovább már nem növelhető büntetlenül, a hiányzó pénzt máshonnan kell majd elvonni.”

Herman János: Vázlat a világ felosztásához – Trump nemzetbiztonsági stratégiája

„Az ember mostanában mindent képernyőn olvas. De ezt a szöveget kiprinteltem, és így vizsgáltam át. Fedőlapján ott a cím: Az Amerikai Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Stratégiája. 2025 november. Nekem pedig fel kell tennem a kérdést: Maradt-e még valami, amiért közösséget lehet vagy kell vállalnom ezzel az Amerikával? Egészen pontosan: Ennek az amerikai adminisztrációnak a külpolitikájával? Itt, a Dunánál.  Adódik a második kérdés is: Mihez kezdjen a magamfajta, amúgy nyugati és demokratikus meggyőződésű ember, ha növekvő riadalommal szemléli az amerikai fejleményeket?

Az első lépés talán a higgadt elemzés lehet.”

Balázs Péter: Négyen a tárgyalóasztalnál – Az ukrajnai háború megoldásának esélyei

„A tárgyaló asztalnak rendesen két oldala van, a klasszikus felállás szerint a felek farkasszemet néznek egymással, ami megfelel a konfliktuskezelő érdekviszonynak. Az ukrajnai orosz háború két állam fegyveres harca, azonban a megoldásában regionális, sőt globális hatásai és következményei miatt ez idő szerint négy aktor érintett közvetlenül: Oroszország, mint agresszor, Ukrajna, mint áldozat, továbbá az Amerikai Egyesült Államok és egy Európa által szervezett és képviselt szélesebb érdekközösség, a „tettrekészek koalíciója”. A felek a jelképes tárgyalóasztal négy oldalán helyezkednek el, de együtt még nem találkoztak, csupán két- vagy háromoldalú megbeszéléseikre került sor. Közös akcióikból kirajzolódnak a konfliktuszónák és körvonalazódnak a megoldás útjában álló akadályok. A helyzetet ezek alapján próbáljuk meg áttekinteni úgy, ahogyan azt a lapzártakor (december elején) rendelkezésre álló információk lehetővé teszik. Nem kizárt, hogy ehhez képest az ünnepek közeledtével egyes résztvevők merészebb lépésekre is elszánják magukat.”

Vásárhelyi Mária: Aktanyilvánosság – gumicsont és terelés

„Közelednek a parlamenti választások, és mint ilyenkor mindig, úgy most is, menetrendszerűen előkerül a diktatúra titkosszolgálata által készített akták – népszerű nevén ügynökjelentések – nyilvánosságának kérdése. 1990 óta minden újonnan színre lépő párt programjának egyik fő ígérete, hogy nyilvánosságra hozza az összes titkosszolgálati jelentést és bárki betekintést nyerhet ezekbe. Ám csaknem biztos vagyok abban, hogy a közönséget ezzel ámító politikusoknak fogalmuk sincs arról, hogy mi az, amit megígérnek. Az aktanyilvánosság megteremtésének ígérete ma már nem több, mint üres, populista ígérgetés, hazug szemfényvesztés.

Nem vagyok történész és végképp nem vagyok a kérdés szakértője. Mindaz, amit erről tudok, kizárólag személyes tapasztalataim, vonatkozó olvasmányaim és korábbi mentorom, Kenedi János útmutatásából táplálkozik.

Az elmúlt négy évben családom történetének kutatásával foglalkoztam, így kerültem kapcsolatba az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárával és nyertem betekintést a családom tagjaira vonatkozó ügynöki jelentésekbe és egyéb dokumentumokba. Amelyekből volt bőven, annak ellenére is, hogy az irattömeg rendkívül hiányos. Az általam megismert ügynöki jelentéseknek összesen 46 szerzője volt, ám nyugodtan állíthatom, hogy ennek többszörösére rúghat azok száma, akik az Állambiztonsági Szervek megbízásából megfigyelték a szüleimet ill. a családot és jelentést írtak rólunk. Abból következtetek erre, hogy a dokumentumok rendkívül hézagosak, jó néhány olyan év van, amelyből egyetlen jelentést sem találtam, máskor meg „összesűrűsödnek”. A szüleimről és rólunk jelentő ügynökök döntő részét nem ismerem, vannak, akiknek a nevére emlékszem, de semmi többre, van, akiről rémlik valami, és van közöttük néhány kifejezetten közeli ismerős is.

Az iratok között többségben vannak az olyan jelentések, amelyek egyértelműen ártó szándékkal íródtak és bizonyára ártottak is. Ugyanakkor évtizedek távlatából nehéz, esetenként lehetetlen megállapítani, hogy mi volt ártatlan és mi ártalmas azokban az időkben. De jó érzéssel tölt el, hogy szüleim legszűkebb baráti köréből, az un. 56-osok közül – tapasztalataim szerint -, senkit nem sikerült az állambiztonságnak beszervezni.”

Széky János: Magyar minőség

„1941. június 22-én, hajnal előtt a Wehrmacht átlépte a szovjet határt. Benito Mussolini aznap este lehangoltan közölte szeretőjével, Claretta Petaccival, hogy ez „a vég kezdete”, Hitler „leszálló ágba került”, el fogja veszíteni a háborút. Ez nem gátolta meg abban, hogy egy hónapon belül a Szovjetunióba indítson egy méretes olasz kontingenst, majd a következő évben a magyar 2. hadseregnél valamivel nagyobb erőt. (Nagyrészt oda is veszett.) A magyar kormányzatnak valamivel tovább tartott a felismerés, egészen decemberig, hogy Hitler vereségre van ítélve, éspedig teljes vereségre, kellett hozzá az USA hadbalépése meg az, hogy a németek visszavonulásra kényszerültek Moszkva alatt. De némi késéssel mégiscsak tisztában voltak vele – és ennek tudatában küldték ki a Magyar 2. Hadsereget a pusztulásba, „Oroszországba”, vagyis lényegében Ukrajnába. Mussolinihoz hasonlóan ugyanis le volt kötelezve Hitlernek, aláírt papírral, és mert a területnövelő döntések után nem tehette meg, hogy megőrzi kényelmes, támogató, de véráldozat nélküli semlegességét. Persze megvolt hozzá az ideológia, hasonló az olasz fasisztákéhoz: a bolsevizmustól védik a keresztény hazát a határoktól kétezer kilométerre.

Két és fél évvel később pedig, amikor az amerikaiak Aachen utcáin harcoltak, a szovjet csapatok pedig már elfoglalták Szegedet és Debrecent, és a náci Németország elitjét beleértve már mindenki tudta, hogy Hitlernek vége, a megmaradt magyar területen sikeresen átvette a hatalmat a művelt középosztály egy részének támogatásával egy elmebajos szadista csürhe, és valósított meg tömeggyilkos rémuralmat abban a néhány hónapban, ami adatott neki. Mindezt azámottevő ellenállás nélkül. Hadseregének elesett katonáit másik hősi halottaknak minősíti a törvény. Mivel az oroszoktól (az akkori, rossz oroszoktól) meg az ő bolsevizmusuktól védték a magyar hazát. Reménynek ott volt a nem létező német csodafegyverekbe vetett hitt.

Egyetlen más európai ország politikai vezető rétege nem volt – végösszegben – ennyire ostoba és erkölcsellenes. Az elmebaj határáig vagy azon is túl ostoba, és nem egyszerűen immorális, hanem antimorális. De javult az uralmi elit minősége, mondjuk, 1941 óta? Akárhogy nézem, nem. Mintha az ostobaság és erkölcsellenesség ilyen fokú szintézisére csak a magyar elitek volnának képesek.

Mégis, honnan ez a hungarikum?”