A nemrég lezajlott Pride tüntetés egy 1988-as élményemet juttatta az eszembe. Kormányszóvivőként, akkor rám hárult az a kötelesség, hogy szeptember 12-én átvegyem a bős-nagymarosi vízlépcső ellen tüntetők petícióját a Parlamentben.
Ez az esemény úgy él az emlékezetemben, hogy ekkor tudatosult bennem: elkerülhetetlen a rendszerváltás. Hirtelen világos lett: ami addig volt, az folytathatatlan és ezt már a társadalom többsége is felismerte. Lényegében ugyanez az érzés alakult ki bennem, a Pride tüntetés láttán. Az elmúlt évtizedek legnépesebb – a tiltások és fenyegetések ellenére is megtartott – megmozdulásának békés és reménykedő résztvevői az 1990-es „rendszerváláshoz” mérhető átalakulás elkötelezett támogatóinak tűntek.
A 1980-as években – előbb, mint nekem – sokak számára nyilvánvalóvá vált, hogy alapvető változásokra van szükség. Épp így, még ma is vannak olyanok, akik nem látják, hogy újabb rendszerváltás előtt állunk. A Pride eseménye azonban sokak szemét felnyithatta: a változás folyamata – úgy tűnik – túljutott a „billenési ponton”. Ennek belátását megkönnyíti, ha logikai sorba rendezve a változás folyamatának rendszer-szerűen összekapcsolódó elemeit ráébredünk: meghökkentő hasonlóságot mutatnak az 1980-as évek és a 2020-as évek társadalmi és gazdasági folyamatai és eseményei. Ennek nyomán letagadhatatlanná válik: a napjainkban zajló és egymást erősítő folyamatok ellenállhatatlanul sodorják Magyarországot egy újabb rendszerváltás felé. Az már elkerülhetetlen és csak súlyos – az EU-ban vállalhatatlan – erőszak alkalmazásával is csak időlegesen késleltethető.
Az alapvető változások kényszerét mindkét korszakban ugyanaz váltja ki: a gazdasági növekedés megtorpan, emiatt fokozatosan lepusztul az infrastruktúra, romlik az élet minősége, stagnál az életszínvonal és nő az egyenlőtlenség rétegek, illetve térségek között. Az 1980-as években ez abban mutatkozott meg, hogy a gazdasági növekedés, az 1960-1970-es évekbeli 5.7 százalékról, a 1980-as években 1.8 százalékra csökkent, 1988-1989-ben azonban szinte „megállt” és a növekvő egyensúlytalanságok megrendítették a „rendszer” stabilitását. A 2020-as években, szinte pontosan ugyanez ment végbe Magyarországon: a gazdasági növekedés lassul, az árak növekedése magas, és immár több éve megállíthatatlan a lejtmenet. Hazánk Kelet-Európa „beteg embere” lett: a térség 23 állama között, növekedési ütemünk egyike a legalacsonyabbaknak. A gazdaság a repülőrajt helyett „földbe állt”, 2025 első félévében az ígértnél és reméltnél jóval gyengébb teljesítményt nyújtott.
Interjú: Jordán Tamás színész-rendezővel, a Nemzeti Színház volt főigazgatójával Szále László beszélget.
„Volt-e olyan törekvése, vágya gyermek- és ifjú korában, hogy egykor az ország első színházának igazgatója legyen?
A legkevésbé sem. Bár kisgyerekkoromban, ha a család barátai megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, azt mondtam, hogy színész. Ezen erősen elcsodálkoztak, mert igen cingár kisgyerek voltam, ráadásul nem nagyon tudtam beszélni. Szinte csak mássalhangzóim voltak, azok is torlódtak. Különben magam sem tudtam, miért akarok színész lenni. Negyven is
elmúltam már, amikor erre rájöttem. Szorongó, befelé forduló, kétségbeesetten zárkózott kisgyerek voltam, aki fél mindentől, s nagyon szenvedtem a saját szomorú, kis titokzatos belső életemtől. Már a negyvenes éveimben járó kaposvári színész voltam, amikor rádöbbentem: azért akartam színész lenni, hogy mindenképpen másmilyen felnőtt legyek, mint amilyen gyerek voltam. Noha a színházzal nem sok kapcsolatom volt, mégis a színészben véltem felfedezni azt a másságot. Aki fönn áll a színpadon, a fényben, mindenki őt nézi, és – gondolhattam gyerekként – az biztos, hogy nem olyan, mint én. Amikor megismertem a színházi életet, akkor persze már nem gondoltam, hogy a színész valóban olyan, mint amilyennek gyerekkoromban elképzeltem.”
Kovács Zoltán: K2
„Most azonban még sötétebb fellegek közelítenek.
Donald Trump a Fehér Házban azt mondta, hogy csalódott Putyin elnökben, mert azt hitte, hogy alkut kötöttek, és mégsem fejezte be Ukrajna támadását. Ezért döntött úgy, hogy más megközelítést alkalmaz az orosz elnökkel szemben. A sajtó előtt méltatta az amerikai haderőt, amely a közelmúltban az iráni nukleáris program ellen hajtott végre támadást, és úgy fogalmazott, hogy a legjobb fegyvereket gyártjuk a világon. Olyan üzletet kötöttünk, amelynek keretében, mi amerikaiak, fegyvereket küldünk nekik.
Látható, hogy a külpolitika sem úgy alakul, ahogy a magyar kormány szeretné. Ami a belpolitikát illeti, ott teljes a szétesés. Az egykor fölpumpált baráti és családi kör mintha nem hallgatna a kormányzat felől jövő hangokra: elég volt az esztelen urizálásból és féktelen gazdagodásból. Már túlságosan föltűnő. Senki nem figyel erre, nincs már fék. Minden nap vesznek valamit, ingatlant, luxuskocsit, ami jön. Nem tudnak leállni.
Dobray György K1 című filmjében beszél egy nő az akkori Rákóczi térről. Olvasott könyvet a prostituáltakról, és úgy gondolta, kipróbálja. Jól keresett, és mindig úgy gondolta, már csak egy napot megy le a térre. Aztán úgy, hogy egy évig csinálja, vesz egy lakást és befejezi. Megvette, és ugyanúgy járt tovább. Később már a lánya is járt, és járt már a fél család. Prostitúció ez is, az is, de azok a nők legalább a saját bőrüket vitték a vásárra. Ismert simliseink viszont emelt fővel járnak.”
A feltartóztathatatlan
(Tarr Béla 70 éves)
Az, hogy valaki nagy filmrendező-e vagy sem, voltaképp nem számít. Hogy filmjei hány díjat nyertek, nem érdekes. Hogy hány fesztiválon ünnepelték, nem ügy. Hogy a New York Times-ban hetvenháromszor írnak róla, bagatell. Hogy ezer interjút adott már életében, nem oszt és nem szoroz. Egyedül az számít, hogy ezek a filmek léteznek. Létezők. Kiszakadt világdarabok. Nem filmek, nem is történetek, nincs végük és nincs elejük sem. A valóság részei. Beléjük lehet szaladni és ki is lehet kerülni őket. Mintha nem is arra volnának, hogy megnézzük őket a moziban. Valakinek markáns véleménye lehet róluk, anélkül, hogy látta volna őket. Mert ozmózissal terjednek. Az ember, ha egyszer már látott egy Tarr-filmet, viszi magával tovább. Olvastam már nem egy kritikát, amelyik próbált fogást találni rajta, de a végén önmagával keveredett vitába. Ezek a filmek idezuhantak valahonnan a kozmoszból. Ezt nem csak a születésnapra való tekintettel mondom. Ezek már akkor is léteztek, amikor még el sem készültek. Nem azt mondom, hogy hibátlanok, de ellenállnak a kétkedőnek. Az utolsó öt (Kárhozat, Sátántangó, Werckmeister harmóniák, Londoni férfi, A torinói ló) feltétlenül. Van még néhány ilyen – Bódy szép szavával „kozmikus szem” – például Tarkovszkij, Bresson, Antonioni. Pier Paolo Pasolini. Fassbinder. Nincs pszichológia. Puszta létezés van. Nincs kérdés és nincs válasz sem.
Forgách András
Oana Popescu-Zamfir:
Az utolsó mérsékelt – Versenyfutás az összeomlással – nyerhet-e végül Nicușor Dan?
Lead A szalagcímek győzelmet hirdettek. A Nyugat megkönnyebbülten sóhajtott fel. Romániában azonban a valóság bonyolultabb. Nicușor Dan törékeny koalícióval, gazdasági válsággal és a változást elutasító államapparátussal kell szembenéznie. Ha elnöksége kudarcot vall, a következő populista hullám megállíthatatlan lehet – és végzetes a román demokráciára nézve.
Idegtépő választási menetek után az új román elnököt, Nicușor Dant olyan politikusként ünneplik, aki megmentette Romániát az orosz befolyástól és a jobboldali szélsőségtől. A külföld dicsérete és a hazai reménykedés mögött azonban kiábrándító valóság rejlik: Dan csak az első ütközetet nyerte meg. A román demokrácia megőrzéséért vívott háború ugyanis csak most kezdődik. A terep valóságos aknamező: a gazdaság sérülékeny, a társadalom megosztott, a hibrid fenyegetések egyre kifinomultabbak.
A Dan közvetítésével megalakított kormány előtt ijesztően nagy feladat áll: már rövid távon eredményeket kell elérnie, hogy helyreállítsa a befektetők bizalmát, az államháztartási stabilitást és a gazdasági növekedést anélkül, hogy túlterhelnék a polgárokat – és ezzel tovább szítaná a közvélemény elégedetlenségét –, miközben a politikai eliteket reformokra és a valódi demokratikus képviselet helyreállítására kell ösztönöznie. Más módja nincs annak, hogy megakadályozzák az újabb, 2028-ban bekövetkező, rendszerellenes radikális hullámot, amely legközelebb már végzetes hatású lehet. Ha ebben a kontextusban nézzük, Dan elnökségének sikere a román politikában ritka képességtől függ: attól, hogy sikerül-e valódi eredményeket elérnie olyan légkörben, amely alapvetően változásellenes.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
