Odze György: Pekingből nézve
Mostanában biztosan nagy a fejtörés a Kínai Kommunista Párt Központi Politikai Kutató Intézetében, a Tungcseng negyedbeli vezetői irodákban, nem messze a Tiltott Várostól. Itt elemzik a nemzetközi politikai fejleményeket, és dolgozzák ki vezetőik számára a követendő stratégiát, vázolják, ahogy ők mondják, a Lehetőségek Tervrajzait. Diplomata koromban én is jártam náluk konzultációkon, és meggyőződtem arról, hogy kiváló, széles látókörű szakemberek dolgoznak ott. Vajon, hogy látják most a világot?
Az elmúlt négy évtized talán legkritikusabb helyzetét éljük át, az is lehet, hogy új történelmi kor kezdődik, átrajzolódhatnak a nagyhatalmi viszonyok. A Krím megszállásakor Peking még a szokásos, tartózkodó magatartást tanúsította, a külügyminisztérium semmitmondó közleményben kiállt ugyan „Ukrajna függetlensége és szuverenitása mellett”, de nem ítélte el az agresszort. Az elemzők azonban már akkor figyelmeztettek arra, hogy ez csak az első lépés, az aggodalmakat és a borúlátást pedig csak fokozta a 2021 júniusában eredménytelenül végződött Biden–Putyin-találkozó.
Az új helyzetben érdemes felidézni a múlt egy emlékezetes pillanatát. 2024 májusában még úgy tűnt, hogy miközben Vlagyimir Putyint a fél világ gyilkosnak tartja az Ukrajna ellen indított véres háború miatt, Hszi Csin-ping partnerre talált benne egy olyan új világrend kialakításában, amelyet nem az Egyesült Államok vezet. Pekingben kiterítették a vörös szőnyeget, a zenekar a Vörös Hadsereg egykori indulóit játszotta, a két vezetőt ujjongó gyerekek üdvözölték, miközben átsétáltak a Tienanmen téren. Putyin, aki pedig sohasem beszél nyilvánosan a gyerekeiről, most elmondta, hogy ifjú családtagjai folyékonyan beszélnek mandarin nyelven. Arra gondolt, hogy ezzel majd frappírozza vendéglátóit, sőt kijelentette, hogy ő és Hszi „olyan közel állnak egymáshoz, mint a testvérek”, majd nem győzte dicsérni Kína gazdaságát. Hszi azonban nem viszonozta a bókokat, megszólalásai sokkal felületesebbek és visszafogottabbak voltak. Putyin „jó barát és jó szomszéd” – jelentette ki szolidan.
Széky János: Poloskákok
Orbán Viktor „ünnepi” beszédének csak a végéből, a poloskázásból lett botrány, de érdemes figyelmesen meghallgatni a felvezető részt is. Felmondja a nacionalista öndicséret szokásos kliséit. „A magyarok eleme a szabadság.” Eltérően, ugye, minden más nemzettől. Mi ebben vagyunk különlegesek. Most ne foglalkozzunk azzal, hogy ezt az Egyesült Államoktól Olaszországon és Lengyelországon át Ukrajnáig az összes nemzet politikusai elmondhatnák, ha volna hozzá kedvük, de nézzük inkább azt, hogy mi ez a szabadság. „A szabadság a nemzeté.” Passz. Hogy a nemzeten belül vannak egyének és csoportok, akik, amik ugyancsak szabadok akarnak lenni? Semmi értelme. Szabadság csak kifelé, az adott naptári évben kijelölt birodalmakkal szemben létezik – az idén az Európai Unió meg Soros a birodalom, a Rosszijszkaja imperija és a Szovjetunió revansista jogutódja viszont nem az. Befelé a szabadság értelmezhetetlen, a nemzeten belül mindenkinek kötelessége ugyanazt akarni, mindenkinek egyezzen meg az ízlése, az üzleti érdeke és a szexuális irányultsága Orbán Viktoréval, azaz legyen egy zsarnoki rendszer hű alattvalója, szeresse a zsarnokságot, és azt higgye szabadságnak.
Ami a poloskázást illeti, Orbán stábja nagyon hamar rájött, hogy a nemzetiszocialista áthallás miatt nem lett volna szabad, és jött egy gyors, ámde kínos kibucskázási kísérlet a Facebookon. Eszerint: „Miért poloska? Mert lehallgatta a feleségét. Ha nem hallgatta volna le, nem hívnák így.” Nem olvasom nagyon a kormánysajtót, nem tudom, ott mennyire sűrűn hívják így azt, aki lehallgatta a feleségét, de poloskáknak biztos ott sem, ilyen egyes számú szó ugyanis a magyarban nem létezik.
Az elbeszélés mint hozzáállás a világhoz
A 44. Magyar Filmszemle szakmai programjának a keretében Gelencsér Gábor filmesztéta, Grunwalsky Ferenc filmrendező-operatőr és Sipos Balázs irodalmár beszélgetett:
„Ma rossz finanszírozással, iszonyú darálásban készülnek a filmek – mondja Grunwalsky Ferenc operatőr –. Szó sincs arról, hogy a rendező vagy az operatőr forgatás közben kísérletezzen, esetleg valamit máshogyan próbáljon megfogalmazni. Ez elég meglepő, mert a világ látszólag kiszélesedett, elvileg több a technikai lehetőség, rengeteg film készül. Az elbeszélés modora mégis egyre hasonlóbb. Ettől aztán a kép is szegényedik, pont azáltal, hogy egyre nagyobb hajtásban készülnek, abszolút sematikusan.
Néhány operatőr itt-ott képes létrehozni nyomokban sajátos szemléletet. De ez kevés, ha az elbeszélés formájában, a dramaturgiában nincs semmi változatosság, ha ugyanazok a beállítások ismétlik egymást, ha előre tudható, az egyikre mi következik. Az elbeszélésen én a világhoz való sajátos hozzáállást értek, a megismerés egyéni modorát, valami kivételes képi viszonyt, ami drasztikusan különbözik a szóbeli meséléstől. A filmet a kamera csinálja, a film képekben gondolkodik. Az elbeszélés annak a kérdése, hogy az alkotó hogyan nyúl a kamerájával a valósághoz, hogyan érinti a realitást. Ha ez sematikussá válik, a filmkép jelentéktelen lesz, mondhatni, elhülyül.”
Ádám Péter: Referendum – Franciaországban
Játsszunk el a gondolattal: mi történne, ha Emmanuel Macron magyarországi mintára (vagyis postai úton ki- és visszaküldött kérdőívekkel) olyan – jogszövegekben nem létező – „véleménynyilvánító konzultációt” kezdeményezne, amelynek lebonyolítását és eredményét egyetlen alkotmányos szerv sem ellenőrzi? Az efféle átlátszó manipulációval a francia államfő politikailag teljesen lejáratná magát, sőt – ami még súlyosabb – a hívei szemében is nevetségessé válna. Jó ízlésű európai politikus már csak azért sem vállalkozik ilyesmire, mert a XX. században a „nép” véleményére való álságos hivatkozás (gondoljunk csak 1945 előtt Hitlerre vagy 1945 után Francóra) a diktatórikus politikai rendszereknek volt a sajátjuk.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
