Sose bízz meg olyan emberben, aki nem szeret valamit a józan ész határain túl – az első oldalak egyikén belefutottam ebbe a mondatba Fredrik Backman Mi vagyunk a medvék című kötetében, s nagyjából ott el is dőlhetett, hogy megeszem a regényt hétvégi lakomaként.
Ezen a szöveghelyen ünnepélyesen föl is függesztem a kötet tárgyalását annak érdekében, hogy tudathassam: a lakoma csodálatos szó. Egyike azoknak a ritkán használt, különlegesen hangzó alakzatoknak, amelyek több figyelmet, dicséretet, megjelenést érdemelnének. Ilyen például a patina, a mulatságos (érzetre Nádas Péter-könyvekben meg is kapja e kiemelt figyelmet) vagy a hovatovább.
E fölöttébb indokolatlan, ám a magyar nyelv iránti szenvedélyes szerelmet szemléltető szakasz (négyes alliteráció) után visszatérek a fölfalt könyvre, amely mellett egyébként Robert Lacey Szaúd-Arábia történetét tárgyaló, Inside the Kingdom című kötetét olvasom, aminek okairól viszont majd csak pár hét múlva írok, miután most a Backman-könyvről szeretnék leginkább írni.
Amit azonban egyelőre akadályoz, hogy súlyosan telt az agyam Mark Zuckerberggel. Nagyon sok éve írogatom már, hogy Zuckerberg sokkal nagyobb ellensége a sajtószabadságnak, mint Orbán Viktor valaha lesz, így meglepetten látom, hogy sokaságok hökkennek meg, mert Trumppal parolázik, fölmondja tételeit a szólásszabadság értelmezéséről. (A problémáról Gyilkos lájkok címmel írtam egy kötetesszét néhány éve.)
Mármost, a Facebook, vagyis a Meta több kárt okozott a nemzeti nyilvánosságoknak, mint az fölfogható. Rongyosra használt összegzésem, hogy a sarki újságárus sokkal demokratikusabb hely, mint a Facebook üzenőfala.
