Október 8-án délután Póti József vonattal ment haza. Nagy késések voltak a vonalon egy helyszínelés miatt.
Ültem a vonaton. Lépésben haladt. Nem tudom leírni azt az érzést, olyan volt, mint amikor fél téglával mellbe csapják az embert. Az első gondolatom az volt, hogy ez a halál szele. Kinéztem, és ott volt egy letakart test. A jobb keze kint volt, láttam. Nagyon szép keze volt. Ekkor még nem tudtam, hogy az én fiamnak a keze.
Póti József nem emlékszik a gyász fázisaira. A miértre úgysem kap választ már soha.
Előveszi a táskájából a fiáról készült utolsó fotót: mosolyog egy nagy tortaszelet előtt. A 17 éves fiú a kép elkészítése előtt nem sokkal érkezett haza egy hathetes németországi útjáról. Józsefnél eltörik a mécses, sírni kezd.
Mint minden szülőnek, neki is tervei voltak a fiával. Síelés, hétvégi és szabadtéri apa-fia programok, bográcsozás a telken.
Visszaállt a munkába, csinálja a hétköznapokat, mert így könnyebben le tudja magát kötni. Munka közben nem gondolkodik annyit a fia halálán.
A fiú október 8-án lépett a vonat elé. József még nem érti, mi vezethetett odáig, hogy fia eldobja magától az életét. Jókedélyű gyerek volt, optimista. Volt jövőképe, továbbtanulásban gondolkodott, valami olyasmin, ahol használhatja majd nyelvtudását. „Mindenki, nemcsak mi, hanem a tanárok, a barátok is értetlenül állnak a történtek előtt” – mondja József.
Attól még, hogy nem találja a választ a miértre, a gyászoló apa egyfolytában a lehetséges magyarázatokat keresi. Pszichológusokkal, ismerősökkel, tanárokkal beszélget arról, mi vezethetett odáig, hogy meghozta ezt a tragikus döntést. József és mindenki más is csak egy dologra tud gondolni: az óriási iskolai teherre. Sokan mondják az apának, hogy el sem tudja képzelni, mekkora teher lehetett a fiún.
Visszafejtve a történéseket, a tizenegyedikes srác életében augusztus vége lehetett a vízválasztó. Akkor Németországba utazhatott hat hétre egy cserediák program keretében. Ott ugyanúgy járt iskolába, mint itthon, és nemcsak az önállóságot, hanem azt is megtapasztalta, hogy egyszerűbb, könnyebb ott az iskolai élet. Pedig számára a komfortzónán kívüli volt a helyzet: egy idegen családba kellett beilleszkednie, idegen iskolában kellett teljesítenie, idegen nyelven kellett beszélnie. Bár a német nem jelentett neki gondot, hiszen az évfolyam egyik legjobb németese volt, ezért is mehetett ő erre az útra.
Izgult, kicsit talán szorongott is az új helyzetektől, de József azt mondja, a fia lelkes volt, szeretett ott lenni, és a végén szívesen maradt volna még.
A hat hét letelte után, egy szombati napon jött haza.
A fiú szülei elváltak, ő az édesanyjával és a testvérével lakott Budapesten, ide is tért vissza a cserediák programról. Megünnepelték édesanyjával és testvérével a szeptemberi szülinapját, ekkor készült róla az utolsó fotó is. Az apjával is skype-olt, a következő hetek terveit beszélték meg, hogyan és mikor találkoznak majd. Mivel József vidékre költözött, arról is beszéltek, hogy az apás napok már nem Budapesten lesznek. Semmi jele nem volt annak, hogy bármi probléma lett volna – emlékszik vissza József. Illetve egy mégis volt. Egy, csak utólag olvasott vasárnap esti bejegyzés:
Végem van.
