„Srácok, ezeket a jegyeket itt ne mutassátok meg senki másnak”, piaci pacalleves, Rory Stewart, Politics on the edge (fordításban talán Politika a peremen, peremvidéken) című könyve, a világ arra van, hogy lehessen róla újságot írni.
Az újság pedig ma sokféle tartalmat jelent, például hírlevelet is.
Azaz az első bekezdésben aktuális példáimmal azt foglaltam össze, nagyjából miről szól majd a Kapufa. A kapufa, amely a kelet-európai kultúrkörben különös jelentőségű „majdnem szó” kulturálisan hozzám legközelebb álló szinonímája. Nyilván azért, mert ez a futball majdnemje.
És akkor most sorba megyek a tételeken, hogy így mutassam meg, a Kapufa beszél majd futballról, utazásról, ételekről, könyvekről, politikáról, médiáról, újságírásról. Például arról, hogy.
„Srácok, ezeket a jegyeket itt ne mutassátok meg senki másnak!”
Ezt mondta nekünk a meccsre készülődő édesapa, miután megkérdeztük, merre kéne indulnunk, hogy elfoglalhassuk helyünket a stadionban. Az történt, hogy a barátaimmal Szófiában jártunk a hétvégén: olcsó a repülőjegy, odahelyeztük hát az időszakonként esedékes férfimulatozást. Ahol éppen vagyunk, ott általában megnézzük, rendeznek-e futballmérkőzést. Bulgáriában olyan szerencsénk volt, hogy beleakadtunk Európa legnagyobb derbijeinek egyikébe, a Levszki Szófia-CSZKA Szófia találkozóba.
Mi több, a helyi FTC-Újpest előtt egy jól kiválasztott kávézónak köszönhetően lényegében beleestünk a hazai drukkerek vonulásába is. Sok baltaarcú, a huliganizmus minden arcon-testen viselhető sztereotípiáját felvonultató levszkistával haladtunk a romos, a kilencvenes, kétezres évek elejének magyar stadionjait idéző aréna felé. Mármost, világtalanul hosszan tudnám mesélni a részleteket a vibráló feszültségről, amely uralta a délutánt, a csodálatos élőképekről, amelyeket az ultrák bemutattak, arról, hogy sohasem voltam még meccsen, amelyen ameddig ellátok, mindenki, de tényleg mindenki szurkol, s senki, de senki nem ül le egyetlen pillanatra sem. Aztán a biztonsági előírásokról is, amelyek odáig terjednek, hogy a meccs után a hazai szurkolókat, így minket is, egy óráig pluszban a stadionban tartják, hogy a vendégdrukkereket elég messzire küldhessék a helyszíntől, így minimalizálva a huligánok háborújának lehetőségét, aztán az infrastruktúráról is, hogy miféle időutazás jellege volt a mostani, minden igényt kielégítő magyar stadionélményektől visszamenni oda, ahol nincs büfé a stadionban, folyadék nélkül telnek el órák, a wc-kig, amelyekben bokáig áll valami.
Na, de a lényeg, a családapa, aki megmentett. Merthogy azért mondta, hogy ne mutassuk senkinek a zsugánkat, mert első nekifutásra laza mozdulattal sikerült jegyet vennünk: a vendégszektorba. Azaz kvázi CSZKA-sként sikerült vonulnunk a levszkistákkal. Miután az apuka kisegített, a családdal mellettünk maradtak, amígnem végre vettünk belépőt a hazai szektorba, egyúttal néhány Levszki-sálat, és máris a kékek rajongóiként vonulhattunk úgymond biztonságban a stadionba.
1-0-ra nyertünk.
Piaci pacalleves
Mindebből tehát kiderült, Szófiában jártunk. Ahol pedig vagyok, ott nagyjából minden ételt kipróbálok, ideális esetben a helyi alsóközéposztály világában. A minden tényleg mindent jelent, a múlt évben például a manilai utcán így tettem a legtöbb tárgykörben született cikkben a világ tíz legundorítóbb étele közé sorolt kacsaembrió-tojással is. Mély meggyőződésem, hogy a népi kultúrához való legközvetlenebb hozzáférések egyikét az ételek jelentik, valamint a helyek, ahol azokat kínálják.
Megettem, persze, és máskor, ha több terem lesz, mert nem mindenről akarok beszélni egy hírlevélben, részletesebben elmondom, kik voltak ott, hogyan adták a kezünkbe a fokhagymás szószt, amivel a helyiek ízesítik a levet, s miként tudatta velünk az eladó, mit is kérünk, amikor mutogatunk.
Rory Stewart: Politics on the Edge
A favorit angol nyelvű podcastjaim egyike a Rest is Politics, amelyben Alastair Campbell, Tony Blair korábbi brit miniszterelnök kommunikációs igazgatója és Rory Stewart, egykori konzervatív miniszter beszélget. Minthogy ennek nyomán heti vendégeim lettek, meg is vettem Stewart új könyvét, noha ezzel a kései belépővel természetesen messze lemaradok Kerner Zsolt kollégámtól, aki lényegében az egész életművet feldolgozta már. Különleges olvasmány egy igazi tory politikai memoárját olvasni afganisztáni kalandjaitól a politikai karrieren át a brexit-vitákig.
Képtelenség nem összeolvasni például a magyar ellenzék viselkedésével azt, hogy a Hongkongban született, a legjobb brit iskolákat kijárt (Eton, Oxford) diplomata, amikor politikusnak állt, házról házra járta végig a körzetet, hogy mandátumot nyerhessen. Érdemes elgondolni, hogyan aránylik ehhez az úgynevezett régi ellenzék ciklusok között végzett vidéki terepmunkája. Aztán: lenyűgöző belelátni a brit politikai rendszer mélységébe, a kormányzati rendszerek differenciáiba. Aztán lenne még sok aztán, de csak egy lábjegyzet azoknak, akik alábecsülnék a futball erejét: a podcastot gyártó cég a Goalhanger Podcasts nevet viselő, alapítóinak egyike pedig a legendás angol futballista, Gary Lineker, aki egyébként az egyik szereplője is a fociváltozatnak, amely a Rest is Football címet viseli.
A világ arra van, hogy lehessen róla újságot írni
A régen bezárt Népszabadság című egykori politikai napilap egykori legendás szerkeszőitől hallottam rendre az igazságot, hogy a világ arra van, hogy lehessen róla újságot írni. Ennek az igazságnak a mélyén nyilván ott tombol a fölismerés:
Elvégre ebből a mondatból az következik, csakis ebből a dimenzióból vagyunk képesek a világra nézni: írni akarunk róla. Ezt teszem majd ebben a hírlevélben, írok arról, ami aktuálisan leginkább érdekel, legtöbbször biztosan futballról, könyvekről, politikáról, és, persze, újságírásról. Legközelebb, még talán aktuális ukrajnai látogatásom kapcsán a The Kyiv Independent című lap különleges szerkesztőségéről, de nem kizárt, hogy a Sebastian Kurz korábbi osztrák kancellár sajtósaként is ismert Gerald Fleischmann Message Control című könyvéről, vagy az október 23-i politikai rendezvények utóhatásairól, vagy…
Ami biztos, írok majd, mert a világ arra van, hogy lehessen róla újságot írni.
