– Szeretetet adunk!
– Na, abban rohadtul nem hiszek.
Megvan az a vicc, amikor egy hajléktalanná vált tizenéves fiú szenteste azt hallucinálja, hogy három közterületfigyelő igazából a napkeleti bölcsek? Ez igazából nem vicc, hanem egy színházi jelenet, amelyben a fenti idézet is elhangzik. Az Ölelésben elaludni című előadás a Hintalovon Alapítvány Mindenki volt gyerek programsorozatához kapcsolódik.
A darabbal arra szeretnék felhívni a figyelmet, hogy egy egészséges társadalom megteremtéséhez mentálisan és pszichésen is egészséges és érett gyermekekre van szükség – ebben pedig kiemelten fontos szerepük van a szülőknek és a családi háttérnek. Az előadásban két párhuzamos történet játszódik: az egyik egy fiatal hajléktalan halála, a másik egy házasságkötés és egy gyermek születése. De hát ezekben semmi közös nincs – gondolhatnánk, ám nagyot tévednénk.
Az összekötő kapocs közeg „napjaink kommunikációs pöcegödre” – fogalmaz a szerző, Varga-Amár Rudolf. Hogy mit ért ezalatt pontosan, azt később bővebben is kifejti. Az alkotó többek közt arra keresi a választ, meddig a szülők felelőssége a gyerekek boldogsága, a feltevése pedig az, hogy boldogtalan emberek csak boldogtalanságot örökíthetnek tovább, a mai húszéveseket a kiábrándultak nemzedékének tartja.
Céltalan, boldogtalan, monomániás, felelőtlen emberek egy nap azt mondják egymásnak, hogy csináljunk gyereket, majd néhány évtized múltán mossák a kezüket, hogy már nem az ő bajuk, mi lett belőle
– fogalmaz Rudolf.
A darabban egymást követő jelenetekben láthatjuk, ahogy Alex élete utolsó karácsonyi időszakát tölti, és egy férfinak, aki szeretné megírni az élettörténetét, mesélni kezd. A hajléktalan fiú története mellett egy fiatal pár gyermekvállalással kapcsolatos dilemmáit, vívódásait is nyomon követhetjük.
„Remélem, egy pillanatra elhitték, hogy ma a szeretetről lesz szó” – hangzik el az egyik, párhuzamos szálakat megszakító intermezzóban, azon a ponton, amikor már valószínűleg a közönség minden tagja számára világos: sok mindenről szó van itt, kivéve a szeretetről.
A hét fiatal színész jelenetről jelenetre világosabbá teszi, mégis mi köze lehet egymáshoz egy negyvenes pár randijának és a gyerekkérdésen való évődésének, illetve egy fiatal, utcára került fiú olyan vallomásainak, mint hogy „én már csak gondnak születtem ebbe a világba”, „mivel a szüleim nem szerették egymást, engem sem tudtak”, vagy „sosem kellettem senkinek, miért kellettem volna magamnak.”
Két fuldokló a tenger közepén képtelen lesz egymást kimenteni
– fogalmaz az egyik beszélgetés során a randin ülő negyvenes férfi, amivel tökéletesen érzékelteti azt a kilátástalanságot és jövő nélküliséget, ami a húszas éveikben járó fiatalok vállát nyomja. Arra a kérdésre, kire haragszik a legjobban, Alex már csak azt tudja felelni: „apámra, hogy nemzett, és anyámra, hogy kihordott.”
Az előadás végén szereplő csavart semmiképp sem lőnénk le, azért a mozzanatért mindenki látogasson el jövőre a B32 Galéria és Kultúrtérbe, ahol a Jurányi Ház és a FÜGE Produkció TITÁNIUM pályázatának keretein belül valósul majd meg az előadás. Addig is megtudhatunk egyet s mást a darab hátteréről a szerzőtől.
Habár az előadás alapvetően a húszévesek generációjának problémáiról szól, Rudolf a korosztálytól szokatlan módon inkább amolyan digitális bevándorlónak tartja magát. „Tízéves voltam, mikor először találkoztam a Windows XP-vel, és gimnazista, mikor okostelefonom lett. Lényegében huszonhat évesen úgy érzem magamat ebben a világban, mint egy dinoszaurusz. És író szeretnék lenni a Gutenberg-galaxis alkonyán. Jobban szimpatizálok az idősebb generációkkal, mint a fiatalokkal. Nekik még vannak történeteik.”
