Az új Európai Parlament és annak patriótái

Vitray Tamás: Hívjuk ezt is focinak?

Leírtam a címet és kissé megszeppentem. Ezen az Európa- bajnokságon, játékosok, edzők, szurkolók, vezetők érzékenysége oly sok formában hangzott el sajtóban, televízióban, hogy el kellett gondolkodnom, ugyan kiket sért majd a címben feltett kérdés, amelyet bizonyisten pontosan így tettem fel félhangosan, a tévé előtt ülve, valamelyik mérkőzés láttán. Meg nem tudnám mondani melyik volt, de szépszámú mérkőzésen mondhattam volna, és ami azt illeti, mondtam nem egyszer különbeket is.

Elragadtatást, rajongást, gyönyörűséges örömöt hozott talán egy-két megmozdulás ebben a jobbára lassan és unalmasan csordogáló mérkőzés masszában, de ezek pillanatig tartó mozzanatok voltak csupán. Ha jobban belegondolnak, nem a játékot ünnepeltük, hanem ki-ki hovatartozása szerint, az eredményt. Valamikor a csoportmérkőzések fele táján, el-elcsendesedtek a nézőterek és csak várták, lesz-e fordulat.

Bevallom – és újra lehet felettem pálcát törni – nem egyszer bosszantottak a szakértői elemzések sajtóban, tévében egyaránt, amelyek szakmailag egyfajta „eredmény centrikus” stratégiaként elismerték, hogy csaknem valamennyi csapat, a labdát saját területre mentve „cicázgatott”, hogy jöjjön az ellenfél és akkor majd ők villámgyors kontrával és góllal jönnek. Ez a korszerű győzelmi taktika. Nem egyszer már-már mulatságos volt látni, hogy az ellenfél nem jött – jó volt nekik így is.  Olvastam, hogy csapatunk, hazánk válogatottja, mérsékelt szereplése ellenére, háromból egy nyert meccsel is szép summát hozott a hon kasszájába. Képzelem mennyi jut akkor a továbbjutóknak. Mondjuk például a nem egyszer szinte szánalmasnak tűnő angoloknak. Csakhogy meccsenként tíz és tízezrek, nem egyszer iszonyatos körülmények között és nagy anyagi áldozatok árán küzdötték ki magukat, hogy kedvenceiket a helyszínen támogathassák, ünnepeljék. Tíz és tíz milliók pedig a tévé előtt ülve nem hittek gyakorta a szemüknek, hogy csakugyan azokat látják, akikért egyébként rajonganak,  ha kell tűzbe mennek.

Losoncz Miklós: Képes-e Ukrajna finanszírozni külső államadósságát?

A Nyugat országai változatos formában és különféle időtávon segítették, illetve segítik Ukrajnát az Oroszországgal folytatott honvédő háborújában. Többek között a háború kezdete óta negyedével zsugorodott gazdasági teljesítmény miatt számottevő terhet ró az ukrán költségvetésre a külső államadósság utáni adósságszolgálat finanszírozása, ezen belül különösen egy közel 20 milliárd dolláros, magánbefektetők kezében lévő kötvényadósságé, amelyre augusztus 1-jéig kell megoldást találni. A felek közötti sikertelen tárgyalások esetén Ukrajna külső államcsőddel szembesülhet, amit az érintett feleknek el kellene kerülniük. Az eredmény nagymértékben befolyásolja a háború utáni újjáépítés feltételeit. A Nyugatnak az EU- és a NATO-tagság kilátásba helyezését képviselő politikai és részben katonai támogatásához fel kellene zárkóztatni a pénzügyi segítségnyújtást.

Széky János: Mire gondol?

A merényletet különben az egész világon felháborodással és – pártállástól függetlenül – együttérzéssel fogadták a politikusok. Nem zsarnoki országok politikusainak száján az volt a visszatérő fordulat, hogy demokráciában az ilyen cselekmény megengedhetetlen. Orbánékat azonban a legkevésbé sem érdekli a demokrácia. Beleértve Orbán Balázs politikai igazgatót, aki rögtön tudta a helyes értelmezést: „semmi sem drága, ha a békepárti hangok elhallgattatásáról, diszkreditálásáról van szó.” Trumpra azért lőtt rá Crooks, mert az elnök úr békepárti. Most feledkezzünk meg arról a nüanszról, hogy lapzártáig nem ismerjük a merénylő indítékát, és talán sohasem fogjuk megismerni. Feledkezzünk meg arról az apróságról, hogy a merénylő bejegyzett republikánus, és hogy a helyi lövészegylet tagja volt, ami nem kimondottan békepárti vonás. De kíváncsi voltam, hogyan reagált Orbán (a Viktor), amikor 2021. január 6-án az amerikai demokrácia alapíntézményét érte támadás – Trump harcos hívei megostromolták a törvényhozás washingtoini épületét. Hiszen akkor még nem a háborúpártiak, vagyis a világ legnagyobb rablógyilkosával, háborús bűncselekmények és népirtás felelősével szemben állók voltak a Rosszak. Akiknek a propagandájától a törvény szigorával kell megvédeni a magyar népet.

Tehát – kapaszkodjanak meg a legközelebbi jégkockában – a Kapitólium öt halálos áldozattal járó trumpista ostromáról miniszterelnökünknek a hazai baloldal jutott eszébe: „Hát azért emlékszem, hogy megostromolták az országgyűlés épületét. Emlékszem azokra a képekre, hogy rendőrsorfallal kellett megvédeni a magyar parlament épületét az erőszakos baloldali tömegtől, ahol ott voltak az ellenzéki politikusok.”

Ahogy ennek a vezető csapatnak a tagjaiból hiányzik az elemi emberi érzés, úgy az sem számít nekik, ha semmi ténybeli tartalma, sőt értelme sincs annak, amit mondanak. A kettő összefügg. Minden a hatalmi célszerűségnek van alárendelve, fő az, hogy az adott pillanatban elég sokan bevegyék a debil dumát.

Hermann János: Az új Európai Parlament és annak patriótái

Végül, de nem utolsósorban: A radikális jobboldal nagyon töredezett. Szilánkos. Ilyen a jobboldali inter-nacionalizmus természetrajza. Nagy a tolongás ott, ahol mindenki „first”. És tele van a puttony a tábort megosztó, „nemzeti” ügyekkel.

Nem tudom, adódik-e írásomból tanulság vagy útravaló. Talán az, hogy a szélsőjobb megállításáért a tagállamok viselik a fő felelősséget. A radikálisokat csak az egyes országokon és pártokon belül lehet visszaszorítani. De az Európai Unió sem maradhat tétlen. Sokkal határozottabb és dinamikusabb vezetésre van szükség, amely nem riad vissza az Unió legaktívabb ellenségeinek politikai elszigetelésétől. Sokan vannak – idehaza is – akik értetlenül állnak az előtt, hogy ez még mindig várat magára.

Pedig a tét világos. Ha nem sikerül a szélsőjobb erősödését megállítani, akkor elvész az integráció távlata. Az EU-nak nincs jövője, ha megfosztják liberális-demokratikus értékeitől. Schengen, az egységes belső piac vagy az euro is ezeken alapul. És mindhárom a szuverenitás átruházását testesíti meg. Pusztán nemzeti alapon nem működhetnek. Az Unió csak addig és annyiban létezik, ameddig és amennyire integrált, vagy az marad. Minden egyéb csak nemzetközi szervezeti, kormányközi együttműködés. Akkor is, ha az EU keretében alakult ki. Ne dőljünk be a ködösítésnek. Akinek valóban a „patrióta szuverenitás” a célja, annak nincs szüksége az Európai Unióra.