Nem volt az olyan régen, csak az eggyel korábbi századvégen, hogy a pesti polgár, ha nyaranta friss levegőre és üdítő zöldre vágyott, szépen felpakolta a háztartását, és gyerekestül-cselédestül átköltözött a nyaralóba. Eleinte ehhez elég is volt átkelnie a Dunán, hiszen a Gellérthegy adott helyt a tehetősebbek villáinak.
Pest tikkadt népe aztán szisztematikusan elfoglalta a Svábhegyet és Zugligetet is. Ekkor még csak a legmerészebbek és a világ zajától leginkább elvonulni vágyók választották nyaralóépítésre a Balaton szittyós partját, ahol tengernyi nádon kellett átlábalni, míg a természet imádója végre kiért a nyílt vízig. Persze ott volt Füred, ott volt Siófok, és feltűnt a térképen még néhány másik pötty is, jelezve, hogy ott villák és panziók sorakoznak a parton, bizonyára van templom, kaszinó, kávéház és egy jobb étterem, a falusiak pedig akár házhoz is viszik a tejet, a tojást, a zöldséget és a húst. De ha valaki annyira odavolt a térdtől nyakig zárt úszótrikókban való fürdőzésért, hát egyszerűbb volt elutaznia Abbáziába, és ott bérelni egy kényelmes szobát ezért az élményért. Vagy a korszak népszerű fürdővárosait kereste fel, ahol egyáltalán nem biztos, hogy valóban fürdött is.
Radikális fordulat mindebben csak akkor következett be, amikor a trianoni döntés lenyeste a tengeri üdülőhelyeket Magyarországról, majd pedig a devizavásárlás korlátozása és a környező államok morcossága is elvette a magyarok kedvét attól, hogy ne a maradék kilencvenháromezer négyzetkilométeren keressék a nyaralás, a strandolás és a kedélyes kikapcsolódás lehetőségeit. Ekkor jött csak el igazán a Dunakanyar és a Balaton ideje.
A XIX. század végének kastélyépítészetét kicsinyítve idéző elegáns villák körül egyszercsak szaporodni kezdtek a nyári lakok, amelyek igyekeztek átvenni a paraszti építészet praktikumát. A félhomályos belső bent tartotta a tavasz hűvösét, a tornác vagy terasz szellős üldögélőhelyet kínált, a kertben pedig százféle virág díszlett, de jutott hely a babnak, borsónak, paradicsompalántáknak is. A házikók aztán pont úgy személyre szabott nevet kaptak, mint az akkoriban Babává, Médyvé, Lulivá avanzsált Margitok, Máriák és Ilonák: ez volt a tréfásan gügyögő ilyen-olyan „lak”-ok kora.
A spontán fejlődést azonban alaposan felgyorsította a harmincas évekbeli parcellázási hevület. Ezt egyrészről a tőke gerjesztette, amely meglátta a fantáziát a mezőgazdasági termelésre alkalmatlan, sokszor egyházi tulajdonban lévő, vízközeli földdarabokban; másrészről ráerősített az állam, amely javítani szerette volna az – elsősorban keresztény – középosztály hangulatát. Az eredmény rengeteg új nyaralótelep lett, amelyek telkeit részletre, sokszor alkalmazotti hitelek segítségével vásárolták meg a családok.
Helytől függően legkevesebb 3, de akár 12 pengőt kellett fizetni egy négyszögöl földért, és ha ezt beszorozzuk az átlagosan 150 négyszögöles teleknagysággal, máris 1000 pengő felett jár a befektetés. És akkor még hátra volt a nyaraló megépítése. Nem csoda, hogy a harmincas években hatalmas divatja lett az úgynevezett weekendházaknak, legyenek bár alumíniumból, bőrből vagy betonból. Minden tavaszi Ipari Vásáron megjelent valami újdonság: hol Kozma Lajos tervezett fapanelekből összerakható bungalót (1000 pengőnél kezdődött az ára a Malomsoky gyárban), hol Diogenes néven dobtak piacra vázra húzható impregnált iglufélét – verandával! –, hol pedig az Angyalföldi Ipartelep ígérte, hogy tíz nap alatt készre szereli a 24 négyzetméteren családi kényelmet biztosító betonépületét, potom 720 pengő ellenében.
Nagy vesződség persze nem lehetett e házak megtervezésével, hiszen kizárólag az aprócska lakótereket kellett felosztani bennük. A frissen parcellázott üdülőtelepeken legjobb esetben is csak villany volt; vizet néhány artézi kútból, a telken belül pedig az ásott kútból lehetett nyerni – de ez utóbbi használatát erősen korlátozta, hogy méterekre volt csak tőle az árnyékszék.
Ezek a spártai körülmények aligha zavartak bárkit is, amíg nyaranta néhány hétig kellett lavórban mosdani és mosni, messziről cipelt vízzel főzni. A második világháború és az utána következő időszak azonban rengeteg családot huzamos időre a bungalókba száműzött – és sokszor még örülhettek is, hogy nem nagyobb villa jutott osztályrészükül, mert azokat meg rutinszerűen elkobozta az állam, úgymond a dolgozók üdültetésére.
A történelem azonban, híven az örök közhelyhez, néha tényleg ismétli önmagát. Egy emberöltővel az első nagy parcellázási roham után a konszolidációra törekvő Kádár-rendszer jóléti intézkedéseinek sorában hamar feltűnt az ígéret, hogy némi pénzzel bárki szert tehet személyi tulajdonú hétvégi telekre. Ismét megélénkült a magánforgalom, akinek telt rá, üres telket vagy régebbi házat vett a Balatonnál, akinek pedig inkább szerencséje, vagy legalább összeköttetése volt, az igénylőlapot nyújtott be az ingatlanforgalmazásra kijelölt OTP-nél, és várta, hogy sor kerüljön rá a telekvásárlók listáján.
Bár ez az egész meglehetősen távol állt a szocializmus ideológiájától, viszonylag jól meg lehetett magyarázni, hogy a városi ember mindig rohan, szüksége van a pihenésre és a jó levegőre, és a népgazdaságban amúgy is örvendetesen emelkedik az életszínvonal. Igen ám, de 1970-re minden negyedik budapestinek lett már víkendtelke, és amellett, hogy Pest megyében már 30 ezer üdülőingatlan volt, a tanácsnak ígéretet kellett tennie, hogy újabb öt év alatt további 22 ezer telket parcelláz. Ráadásul az is világossá vált, hogy a szocialista embertípus sajnálatos módon egyelőre nem állt elő.
Az emberek nyerészkedtek ugyanis. Megvették a telket olcsón, kivárták a közművesítést, majd többszörös áron túladtak rajta. Vagy több telket is vásároltak, és várták, hogy felmenjen az ára. Márpedig gyorsan felment: a Balaton vízközeli részein 1000-3000 forintért kelt el egy négyszögöl a magánforgalomban, a Dunakanyar közművesített tájékain 400-600 forintot kértek érte az OTP közvetítői.
Hát csoda, hogy az államnak közbe kellett lépnie?! Egy 1971-es minisztertanácsi rendelet drasztikus szabályokat hozott: ekkortól minden családnak legfeljebb egy üdülőingatlana lehetett a lakóingatlana mellett, az is legfeljebb három szobás. A fölös ingatlanokat durva büntetőadókkal sújtották és eladni rendelték, a továbbiakra nézvést pedig előírták, hogy az üdülőtulajdonosok vállaljanak részt a közművesítés és a járdaépítés költségeiből.
Mindez időlegesen talán enyhítette a „telekéhséget” – ahogy a jelenséget a korabeli sajtó nevezte –, de a baj ekkorra már megtörtént. Hiába adták ki ugyanis szakmányban a közízlést befolyásolni óhajtó tanácsadó könyveket, hiába írt ki kisnyaraló pályázatot az építésügyi minisztérium, és hiába lehetett a legsikerültebb terveket 100 forintnál is olcsóbban megvásárolni, a vízpartokat és erdei lankákat beterítő nyaralótömeg – mondjuk így – felettébb vegyes képet mutatott.
A minimális méretű, olykor csak 50 négyszögöles, gyakran ikerházaknak helyt adó telkeken egymással mit sem törődő, sőt egymásra rálicitáló épületek születtek. A képzetlen mesteremberek keze alatt a típustervek is eltorzultak, a saját kútfőből merített, sokszor bontott anyagból fabrikált kulipintyók pedig – egy építészt idézve – egyenesen „botrányos” képet mutattak. Kimustrált buszok, vasúti vagonok, piaci bódék, konténerek zuttyantak le az aprócska telkekre, nem beszélve az olyan kreatív megoldásokról, mint a hatósági tilalmat kijátszva a föld alá épített nyaraló. És akkor még nem is ejtettünk szót a zártkertek világáról, ahol a törvény lehetővé tette a munkaterület mellett egy pihenőhelyiség kialakítását is. A végeredményt maguk a rendelet megfogalmazói is sejthették.
Nem kétséges persze, hogy lehet akár 20-40 négyzetméteren is minden igényt kielégítő, praktikus nyaralót építeni. Olyat, amelyik formavilágát és anyaghasználatát illetően is illeszkedik a környezetéhez, része lesz a tájnak, és észszerű az elrendezése, minden ízében egyszerű a berendezése. Erről a kívánalomról hosszan papolt minden víkendház-építési tanácsadó, a magyar építészek legjava pedig jó példával járt elöl.
A szerencsés kompromisszumot képviselték az Erdért faházak is, amelyeket a Tüzép forgalmazott. Másra nem használható faanyagból könnyen összeszerelhető típus épületeket készítettek, hétféle kivitelben, az aprócska Liliputtól a luxussal felérő, kétszintes Alpesi modellig: az előbbi 31 188, az utóbbi 103 003 forintba került. Nem csoda, hogy a keresletet a hazai gyártó nem is tudta kielégíteni, lengyel és német faházakat is kénytelen volt forgalomba hozni.
A többség azonban hosszú évtizedeken át a pallérremekekben nyaralt, a városból lehordott Varia szekrények, homokóra alakú műanyag székek és nyekergő sezlonok között. Állványra szerelt hordóból zuhanyozott, kútban hűtötte a dinnyét, a kerti kötelező tartozék fáról szedte a gyümölcsöt, bográcsban főzött, kertben evett. Ennek a világnak az utolsó emlékei mostanában illannak el a nyaralótelepkről. Négy- meg nyolclakásos társasházak sorakoznak a helyükön, sűrű sorokban, immár talpalatnyi zöldnek sem hagyva esélyt, hogy netán felüsse a fejét.
Írta: N. Kósa Judit | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/vikendhaz
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
